Színész leszek!

– Anya, azonnal gyere haza! Filmforgatás van a faluban! – kiáltja a telefonba a lányom, és valóban. A kálvária átváltozott Székelyudvarhellyé. A régi trafóház határállomás lett román és uniós zászlókkal, a domb alján pedig fiatal lányok árulják a testüket. Egyiküket Szabó Éva protezsálta be a filmbe, aki reggel hallotta a takarítónőtől, hogy még egy statiszta hiányzik. Lehozta szép arcú lányát, a nyolcadikos Vikit, aki megfelelt. Viki és a másik két lány reggel óta a domb alján ülnek, néha – szerepük szerint – kiállnak az út szélére. De csak akkor, amikor a Rudolf Péterrel és Haumann Péterrel a piros ütött-kopott Dacia erre jön. A Kalandorok története három generáció köré épül, a rendező, Paczolay Béla első nagyjátékfilmjét forgatja, eddig reklámfilmeket készített, tudom meg később egy fekete dzsip oldalára támaszkodó férfitól. Kiderül, huszonöt éves koráig élt a faluban. Durkó Zoltánnak hívják, foglalkozása színész. Kempózik is (ez egy harcművészet), ezúttal félig kaszkadőrként esett-kelt Rudolfék autójának tetején. A próbákon jól ment a dolog, most viszont véres, beszakadt körmét mutatja. Beleakadt az ablakmosó lapátba.
– Hát te itt? – szólítja meg egy helybeli Zoltánt.
– Igen. Jól vagy, Tibor?
– Jól. Most jöttem a melóból. Azért vagyok ilyen szutykos. Már láttalak az előbb is, de nem mertem idejönni.
– Ja. Mára már végeztem.
– Kempózol még?
– Igen, kempózom. Csákváron vettem egy házat. Az anyám meg kiment Svájcba, azt tudod? Tatabányán a kertszomszédja egy svájci nő volt, aki bemutatta a testvérének. Egymásba szerettek. Férjhez ment hozzá ötvenöt évesen. Minden évben kétszer meglátogatom.
– Hallottam, hogy eladta az anyád a házat, meg a történetet is, de olyan képtelenségnek tűnt. Na szia.
Most babakocsival a helyi iskola matematika szakos, jelenleg gyesen lévő tanárnője érkezik. Őt is vonzza a virtuális valóság, izgatott. Nem ismeri Durkó Zoltánt, de Tibort és engem igen. El kell mondanom neki is azt a keveset, amit megtudtam a rendezőről, a filmről és a színészekről. Kicsit megnyugszik, int biciklijével előretekerő nagyobbik fiának, hogy mehetnek vissza. Szabó Éva viszont most jön a két kisebb gyerekével, elsős ikreivel.
– Megnézhetem a lányom? Biztos éhes. Hoztam neki egy kis szendvicset.
– Nem mehet oda. Menjen fel a kálvária tetejére, onnan nézze – szól oda neki Pék Csaba gyártásvezető. Gyártást vezetni annyit jelent, mint a pénz fölött diszponálni, magyarázza Durkó. Értem, bólintok, de szemem már egy fekete pólós, sötét napszemüveges nagydarab fiúra téved.
– Én csak a sofőr vagyok – mutatkozik be szerényen a fiú. Kiderül, hogy nemcsak vezeti, birtokolja is a fekete dzsipet. – A ruha azonban nem az enyém, jelmez – mondja, és húzogatni kezdi a hasán a fekete alapon ezüst flitterekkel díszített ruhadarabot. – Az autót meg azért vettük, mert van egy boltunk, meg építkeztünk is, jól jött, hogy ekkora a csomagtere. Megtévesztő, tudom. Egyszer, amikor mentem a Hűvösvölgyi úton, jött velem szemben a Béla (a rendező), köszöntem, de ő meg csak éppen visszaintett. Nem értettem. Később felhívott, hogy bocs, de reklámfilmek megrendelőivel voltam, és ha megláttak volna téged, tuti, hogy nem kapok több munkát.
A lányom közben lerohant egy ötödikessel megnézni, hogy valóban Szár helyett Székelyudvarhelyen lakunk-e két napig. Meg a lenti statisztákra is kíváncsi. Feljön, majd lihegve közli, hogy autogramot fog kérni a két ismert színésztől. De ők még köröznek dombról le, dombra fel. Aztán egyszer csak vége, épp akkor, amikor a közeli kisbolt bezár. A színészek kiszállnak az autóból, tizenhárom éves lányom startol, elkapja őket. Haumann kedves, Rudolf Péter kicsit feszültebb, viszont megkérdezi a lányom nevét. „Szeretettel Margitának”, áll a kis sárga noteszlapon, alatta az aláírásával, amelyet aztán másnap a lányom elvisz az iskolába. Otthon csak annyit mond, anya, én színész leszek.