Szobor a Marson

Minek nevezzelek? – szerelmesek között évődésnek számít a kérdés. Akik utcák, terek, települések nevéről döntenek, azok számára nemegyszer keserves viták kiváltó oka. Különösen a mai napig meglévő Lenin és Kun Béla utcákat sérelmezik sokan, de ahogy az elnevezések ügyében illetékes tárcaközi bizottság elnöke rámutat, az önkormányzatok kezdeményezése nélkül nem sokat tehetnek ez ügyben sem.

Népköztársaság útja, Tanácsköztársaság tér, Vörös csillag, Vörös Hadsereg, Münnich Ferenc utca. Bár pontos adatok nem állnak a rendelkezésünkre, de a hazai telefonkönyveket böngészve több száz olyan utca, út és tér nevével szembesülhetünk, amelyeket meglehetősen kétes hírű kommunistákról kereszteltek el a rendszerváltás előtti rezsim idején. Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség vizsgálódása szerint például az országban mindmáig kevesebb közterület hirdeti a külföldön legismertebb magyar történelmi személyiségek egyikének, Szent Erzsébetnek, mint Kun Bélának és Szamuely Tibornak, a tanácsköztársaság rettegett urainak emlékét.
Csak egy kiragadott példa: Szeged ma is a kommunista és a „társutas” utcanevek tárházának számít. Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács hajdani elnökének még mindig viseli a nevét közterület. Ugyanez a helyzet Somogyi Béla és Bacsó Béla egykori radikális baloldali újságírókkal. Érdekesség, hogy az egyik szegedi utcát eredetileg Somogyi Károly könyvtáralapító kanonokról keresztelték el, de a szocialista diktatúra idején megkapta a másik Somogyi nevét. Csongrád megye székhelyén ma is beleszaladhatunk a Zsukov és Majakovszkij térbe vagy éppen az Engels utcába. S miközben a város nem engedi, hogy a kétségtelenül árnyalandó életművű Horthy Miklósnak szobrot emeljenek közterületen, addig Marx-dombormű még mindig megcsodálható a Mars téren, amely egyébként a rendszerváltásig a kommunista ősideológus nevét viselte. Még szerencse, hogy csak egy betűt kellett kicserélni…
Tavaly decemberben több fórumon felmerült, hogy szerte az országban a legnagyobb magyar labdarúgó-legendáról kellene elnevezni ezeket a közterületeket. Ez persze nem olyan egyszerű, mint hangzik, hiszen nemrég kiderült: még a budapesti Stadionok metrómegálló neve sem lehet Puskás Ferenc.
Dutkó András, a tárcaközi földrajzinév-bizottság vezetője azonban kérdésünkre megfontolandó érvekkel támasztotta alá a névcsere elutasítását. A bizottság nemleges döntésében szerepet játszott, hogy 2004-ben kapta új nevét a megálló, és hát nem ildomos ilyen sűrűn változtatgatni egy állomás elnevezését. De az is sokat nyomott a latban, hogy a metró kijáratához a legközelebb nem a Puskás Ferenc Stadion, hanem a Papp László Sportaréna található, és a bokszkirálynak, amúgy Öcsi bácsi kortársának is óriási a nimbusza. Dutkó András – aki térképész és geográfus – azt persze kívánatosnak tartaná, hogy az országban közterületek emlékeztessenek az Aranycsapat kapitányára. S mivel hazánkban csak az az általános megkötés létezik, hogy életében nem lehet elnevezni senkiről utcákat, tereket, ezért alapvetően az adott önkormányzaton múlik, hogy halála után ki előtt adózik tisztelettel egy „keresztelővel”: vagyis hogy milyen új utcanévtáblát tesz majd ki a régiek helyére.
Amúgy érdekes, hogy Puskás Öcsiről még életében nevezték el a Népstadiont, de a tárcaközi bizottság vezetője szerint az intézményekre más szabály vonatkozik, mint az utcákra és terekre. Mosolyogva emlékeztet minket az akasztói Stadler-stadionra, amely, mint az közismert, a stadion egykori tulajdonosáról, az akasztói juhászról és vállalkozóról, Stadler Józsefről kapta nevét.
A szakmai grémiumnak a Stadionok megállóval kapcsolatos döntését egyébként többen vitatták. Fontos megjegyezni: bár a bizottságban az oktatási, önkormányzati, környezetvédelmi, földművelésügyi, gazdasági és Honvédelmi Minisztérium, valamint egyes állami intézmények képviselői mellett térképészek, földrajztudósok is dolgoznak, nem minden esetben a testület mondja ki a végső szót elnevezésügyben, hanem legtöbbször az önkormányzatok.
A helyhatóság tehát maga döntheti el, hogy milyen nevet ad egy közterületnek. Igaz, őszig új kormányrendelet készül, amely a tervek szerint kiköti, hogy a történelmi hagyományokra és a nemzetiségi viszonyokra is tekintettel kell lenni. Tehát az adott vidék nagy fiairól elnevezett utcákat, tereket nem szabad majd átkeresztelni, ahogy példának okáért egy horvátok által (is) lakott falu délszláv dűlőneveit szintén tilos lesz átnevezni. Ez azonban ma is így van, és ebben nem várható változás; ha egy önkormányzat Gipsz Jakab utcával óhajt kedveskedni magának és a lakosságnak, ezt legfeljebb szóvá teheti a tárcaközi bizottság. Utóbbinak döntési, sőt változtatási joga van viszont az országos jelentőségű tájak, vizek, hegyek, természetvédelmi területek elnevezését illetően. Szintén határozhat a grémium a vasútállomások (vagy éppen metróállomások) nevének ügyében, igaz, az érintett önkormányzattal egyetértésben.
A bizottság leginkább kérésre nyilvánít véleményt, de bizonyos esetekben elzárkózik ettől. Csévharaszton például szerettek volna Horthy Miklósról elnevezett közterületet látni a térképen, de ez ügyben nem foglalt állást a testület, mivel mindmáig heves vitákat kiváltó XX. századi történelmi személyiségről van szó. Ugyanakkor Dutkó András magánvéleménye az, hogy az országban számos helyen megmaradt Kun Béla vagy Lenin utca finoman fogalmazva legalább ennyire kevéssé támogatható. Az biztosnak tűnik, hogy ha önkormányzati megkeresésre eljutna a bizottság egy állásfoglalásig, akkor az a bolsevik vezetők ügyében nemleges lenne, azaz a tárcaközi bizottság nem támogatná ezeknek az elnevezéseknek a fennmaradását. Nem mintha sorban állnának ilyen irányú kérelmek az íróasztalán.
Mindazonáltal nem csupán a létező szocializmus örökségét kell feldolgoznia a szakmai grémiumnak. Valódi szakértőkről, sőt tudósokról lévén szó, megalapozott állásfoglalások születnek egy önállósuló falu vagy város elnevezésének az ügyében is. Ilyen esetben egyébként az önkormányzati minisztériumnak kötelessége megkérdeznie a bizottságot, amelynek a véleményét figyelembe veheti a végső változatot kimondani hivatott köztársasági elnök. Egy jelenlegi nevét megváltoztatni kívánó településrész esetében szintén ajánlási joga lehet a testületnek. Nemrég például Debrecen egyik városrésze, a bizarr hangzású Ondód szerette volna „átcímkéztetni” magát, amit a bizottság nem támogatott, kifejtvén, hogy ez is a magyar névkincs része. A cívisváros dönthetett volna ugyan másképp, de megfogadta a testület tanácsát.
Más kérdés, hogy a már elfogadott, jóváhagyott vagy régóta bevett neveket sem sikerül mindig leírni helyesen. Az autópályákon száguldozva is feltűnhet néhány furcsaság. Az útjelező táblákon például olyan betűket használnak, hogy egyes rövid és hosszú magánhangzók között gyakorlatilag nincs látható különbség. Pedig majd mindenki tudja, hogy az Észak-Dunántúl legnagyobb városa nem Györ (sic!). Az ilyen eseteket szóvá tette a tárcaközi szakmai grémium. Szintúgy tanulságos, hogy a bizottság azt javasolja: a szomszédos országok Kárpát-medencei településeinek neve a Trianon után hivatalossá lett változatban és magyarul is olvasható legyen a táblákon – idehaza is. Egy magyarországi útjelző táblán tehát egyszerre lenne fontos kiírni például a Banská Bystrica és a Besztercebánya elnevezést. Ez egyre több helyen így van, de korántsem minden útszakaszon. És aggályos az is, hogy magyar oldalon nem mindig írják jó helyesírással a német, szlovák, ukrán, román, szerb, horvát és szlovén neveket; sok esetben azért fordul elő ez, mert hiányoznak az „eszköztárból” a megfelelő ékezetek. Ez igaz fordítva is, hiszen a szomszédos államok illetékes hatóságai sem foglalkoznak túl sokat a magyarországi településnevekkel. Pedig az lenne az elegáns, ha az egész oda-vissza jól és pontosan működne.
Dutkó András megemlíti még azt is, hogy érdekes problémakört jelent a Szerbiához tartozó Vajdaság tartomány településeinek magyar elnevezése körüli polémia. Igaz, ebben a nemzetközinek számító relációban csak ajánlási joga van a magyar tárcaközi bizottságnak, de azzal azért él. Ugyanis a korlátozott kulturális autonómiát megjeleníteni hivatott képviseleti szervnek, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanácsnak (MNT) van egy névjegyzéke, amelynek nem minden összetevőjével értenek egyet a magyarországi kutatók, akik a történelmi falu- és városneveket próbálják megőrizni. Ráadásul szem előtt kívánják tartani azt a honi szabályt, amely szerint Magyarországon nem lehetnek teljesen megegyező írásmódú települések, és ezt a követelményt az egész Kárpát-medence viszonylatában szeretnék érvényesíteni, illetve fenntartani. A Délvidék vajdasági részén létezik például két Gunaras, ami rendezendő ügy, de az is polémiát okoz, hogy az MNT megállapított több olyan falu-, illetve városnevet, amely másutt is előfordul a Kárpát-medencében, példa erre Szolnok. Dutkó András ez esetben szerencsésnek tartaná például a Szerémszolnok elnevezést, amely egyből rávilágítana, hogy a település a történelmi Szerémségben található.