Tavaly áprilisban az Északi-sarkra vezetett a Lucullus Baráti Társaság első expedíciója, ahol a messziről érkezettek sajátos módon tisztelegtek a magyar gasztronómia előtt. Az utazást megelőzően kikérték több mesterszakács véleményét: mi a hazai konyhára legjellemzőbb étel, tízből nyolcan a csirkepaprikásra szavaztak. Igen ám – tették hozzá –, csakhogy a magyar étel kizárólag hazai szárnyasból készülhet, az Északi-sarkon azonban nem könnyű feladat ilyet beszerezni. Ez a probléma is megoldódott: egy norvégiai magyar kereskedő közvetítésével sikerült biztosítani a hazai alapanyagokat, a fagyasztással sem lehetett probléma, így egy eredeti, 1824-ből származó recept alapján elkészült a remek étel.
Most június 8-án újra útnak indult a csapat. Mint Sipos Tamás, az expedíció vezetője mondja, mindenképpen sivatagba vágytak, ezért először a Szaharát tűzték ki célpontnak. A biztonsági kockázat azonban a helyi konfliktusok miatt túl magasnak tűnt, így végül inkább a Góbi sivatagot választották, s nem csalódtak. A fiatalember elmondása szerint Mongólia területének több mint felén ma is nomád körülmények között élnek az emberek, valahogy úgy, ahogyan egykor a magyarok ősei. A Lucullus Baráti Társaság négy éve jött létre egy eredetileg húszfős asztaltársaságból, ma azonban négyszáz taggal már ők számítanak hazánk egyik legnagyobb gasztronómiai egyesületének. Egy hónapig tartó mongóliai expedíciójuk fő célja az egykori lovas civilizációk mindennapjait idéző mai gasztronómiai szokások megismerése volt.
A hétfős csoport az út során számos receptet, étkezési módot ismert meg, ami azért is fontos, mert a mongol, illetve a nomád konyha Magyarországon még szinte teljesen ismeretlennek számít. Kutatásaik során feltérképezték a tejtermékek készítési, tárolási módjait, megfigyelték a különleges hús- és tésztaételek előállítását. Igazi néprajzi jelentőséggel bírt egy nomád esküvő ünnepi lakomájának és több más ceremónia ételkínálatának dokumentálása. A csapat munkáját nagyban segítette a mongolok példátlan vendégszeretete, hiszen bármelyik jurtában tettek látogatást, a „háziak” mindig marasztalták, s rengeteg étellel, itallal látták el őket. A kipróbált étkek közül sok az európai fogyasztók számára is elfogadható és ízletes, ennek ellenére – mint Sipos Tamás s egyik társa, Jarabek Bence mondja – egyelőre nem gondolkodnak azon, hogy valódi mongol éttermet nyissanak Budapesten. Érdekesség, mesélik, hogy Mongóliában sosem ölik le a fiatal állatokat, hiszen tisztelik az életet. Ehelyett inkább a gyerekek játszanak a kiskecskékkel és -bárányokkal, éppúgy, mint az európai csemeték a plüssmackóval. Érdekes, hogy a helyiek csak a „földi” állatokat fogyasztják, a madarakat és a halakat nem. Sokak elképzeléseivel szemben az ázsiai országban nincs tomboló nyomor, a jurtákban nem ritka látvány a plazmatévé és a műholdvevő, a nyugati társadalmakra jellemző vagyon- és tárgyfelhalmozás azonban ismeretlen az ottani emberek körében. Szemben például a türk népekkel a mongolok kevés díszítést használnak, inkább a lelki tényezőkre helyezik a hangsúlyt. Abban, hogy életvitelüket egészen közelről figyelhette meg a csoport, nagy szerepe volt egyik útitársuknak, a Budapesten orvosnak készülő Batmunkh Enkhjargalnak, aki családjával együtt sokat tett a legmegfelelőbb kinti segítők felkutatásáért. Senki nem is próbálta megvezetni őket az egy hónap során.
A baráti társaság kutatásai sosem korlátozódnak csupán a konyhaművészetre, Mongóliában például fontos cél volt még többek között a nomád állattartás átalakulásának dokumentálása, de az expedíció tagjai orvostudományi és rádiós megfigyeléseket is végeztek. Az eredményeket most összegezik, a terv pedig az, hogy a megszerzett tudás- és képanyagnak könyv, illetve DVD formában is nyoma maradjon. Az utazás egyben kulturális misszió is volt, a Dalandzadgad és Altaj település közötti mintegy ezer kilométeres, többnyire lóháton megtett sivatagi vonulást követően a csapat ugyanis átadta a Magyar Nemzeti Múzeum Dzsingisz kán-kiállításának ajándékát, egy digitális képgyűjteményt az ulánbátori társmúzeumnak. A Mongol Történeti Múzeum sem engedte el üres kézzel a magyarokat, Budapestre küldték ugyanis az intézmény gyűjteményét tartalmazó CD-t, valamint egy tudományos katalógust.
Az expedíció hét tagjából eredetileg csak hárman, Sipos Tamás, Jarabek Bence és Turóczi Gábor ismerték egymást, de tudták, hogy az út során felmerülő minden kérdéshez értenie kell valakinek. Szükség volt tehát egy mérnökre, aki jártas a műholdas kommunikáció, rádiós technika területén, orvosra, aki a helyi egészségügyi ellátás hiányában kezelni tudja a résztvevők bajait, s mongolistára, aki meg tudja különböztetni a valódi nomád értékeket a globalizáció termékeitől, hiszen ez utóbbi a sivatagot is elérte. Összesen ötven orvos jelentkezett, közülük ketten kerültek be a csapatba. A nyolc hónapos kemény felkészítést egy hajdani kommandós is segítette – testnek és léleknek egyaránt a legjobb formába kellett kerülnie, hogy minden rendben mehessen. A csapatépítés kezdetén nagy volt a „természetes kiválasztódás”, a jelentkezők kilencven százaléka már akkor feladta, amikor először találkozott a felkészülés nehézségeivel. A csoport végül két hónap alatt állt össze, a szponzoroktól ezt követően lehetett begyűjteni a támogatást a tízmillió forintos költségvetésű túrához. A társaság összeállítása és a felkészülés igen jól sikerült, így a tagok egy hónapon át feszültség nélkül el tudták viselni egymást és a mostoha körülményeket. Még akkor sem mondták fel a szolgálatot senkinek az idegei, amikor a példátlan aszály következtében kiszáradt sokadik itatóhely után belátták, hogy a tartalék ivóvíz nagy részét a szomjas lovaknak kell fenntartani, vagy amikor a nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel tomboló szél homokot hordott a bőrük alá is.
„Hamar feloldódtak az individualista érdekek, néhány nap után az elrejtett kolbászt és Unicumot is beadtuk a közösbe” – emlékezik vissza Sipos Tamás. „Mindez azért is érdekes, mert korábban sosem vágytam háromcsillagosnál rosszabb hotelekbe, a csapatból többen hercegnek is neveztek ezért – teszi hozzá Jarabek Bence –, de odakint nem kényeskedett senki, én sem.” Mint mondják, nagy tanulság számukra, hogy a természethez sokkal könnyebb idomulni, mint négy hét nomádság után visszaszokni a civilizációba. A sivatagban például minden csepp vízért meg kellett szenvedni, ezt követően pedig furcsa látványt nyújtott egy szökőkút a város közepén. Mielőtt hazaindultak, az út végső állomásán, Altaj városban természetesen ezúttal sem maradhatott el a csirkepaprikás elkészítése, amely – noha szárnyasból készül – nagy sikert aratott a vendéglátók körében.
lakáshitel
Hatalmasat léphet előre a fiatalok otthonteremtése, és még az ingatlanpiacnak is jól jön az új hitel
