Yuppie-k és jakuzzik

Goromba film Rofusz Ferenc Kutyaélete. De hát az Oscar-díjas A légy sem volt cukros, habos esti mese, mégis seregnyi elismerést söpört be szerte a világban. A külföldi kitüntetések után – persze – idehaza sem hagyták dicsérő szó nélkül. A hosszú idő óta külföldön élő rajzfilmrendező legfrissebb munkáját azonban, amelynek a világra jötténél a Magyar Mozgókép Közalapítvány is ott bábáskodott, sehol senki nem jutalmazta, pedig Görögországtól Kínáig, Itáliától Brazíliáig több fesztiválon is szerepelt. Sőt. Kecskeméten, a június végén megrendezett animációs szemlén a szakmai közönség nagyobbik része kikérte magának a tizenegy perces yuppie-történetet, amelyben egy meghökkentő, de egyáltalán nem elképzelhetetlen sorsfordulatot mesél el Oscarral ékített honfitársunk. Azt, hogy hogyan lesz a nagyképű, mindenáron sikerre hajtó, könyörtelen vállalkozóból egy véletlen (?) baleset következtében kóbor eb. Miért kell az amúgy is erős társadalmi ellenszenvet tovább szítani a jakuzzisok világa ellen? – méltatlankodtak a magukat függetlennek mondó szakemberek, és lesöpörték a színről, aki érvelni próbált – no, nem a film, hanem csak – a rongyrázós, rossz elnevezéssel minálunk jakuzzinak becézett státusszimbólum mellett.
Napestig ismételgetheti az ember, hogy Rofusz Ferenc filmjében csupán egy életforma jelzésére szolgál a jakuzzi – a gazdasági győzelmeiket az átlagember számára káprázatosnak tűnő fogyasztási szokásokkal bizonyító újgazdagok leképezésére –, ez senkit nem érdekel. A jakuzzival és más, a mindennapi életben többnyire teljesen fölösleges luxuscikkel, valamint teljes körű szociális érzéktelenséggel felszerelt, csőlátásos nagymenőket ma Magyarországon, úgy tűnik, nem szabad kifigurázni. Figyelmeztetni sem; még ahogyan Rofusz filmje teszi, a mese műfajában, az is tilos. Másutt már komoly kritikai irodalma van a yuppie (young urban professionals) életstílusának, a franciák pedig már a javított változatukon, a bobókon, a társadalmi felelősségtudatot mutató (mímelő?) nagymenőkön is csak kacagnak. Kelet-Közép-Európában viszont védernyőt feszítenek föléjük, és azt közösítik ki, aki el meri mondani, hogy ezt a hirtelen meggazdagodott, önző társadalmi réteget is érheti kudarc és csalódás. Például: kíméletlenül dresszírozott kutyája nem a labdát, hanem a hajszárítót passzolja a méregdrága fürdőmedencéjében terpeszkedő gazdinak.
A Zászló című rövidfilm két ifjú rendezőjének nincs még semmilyen kitüntetése, sem Oscar, sem más. De bíráló szó sem érte a Féllábú Hansról és a Vágyak Zászlójáról szóló munkájukat, amelynek az a slusszpoénja, hogy milyen pompásan lehet „igaz”, testi szerelmet létesíteni egy piros-fehér csíkos lobogóval. A hétpercnyi (első) filmecske akkor is gagyi, akkor is ügyetlen, ha erős akarattal és keresztényi türelemmel megpróbálja elfelejteni az ember, hogy mi fölött élcelődnek a külföldi tanulmányaik után hazatérő titániák, Bajusz Orsolya és Werner Zsuzsa. Ha viszont sem erős akarattal, sem keresztényi türelemmel nem rendelkezik az, aki a Zászló című, szupernek nem nevezhető produkciót végignézi, dühönghet napestig: honnan veszik a bátorságot az elszánt pályakezdők, hogy országnyi embercsoportoknak a képzeletbeli vagy valóságos közösségi jelképeit maszatolják be, az azokhoz fűződő érzelmeket tegyék otromba mulatság tárgyává.
Kecskeméten, a nyolcadik animációs fesztiválon ugyanabban a versenykategóriában szerepelt a Kutyaélet és a Zászló, a nemzetközi elismertségnek örvendő és az ismeretlenség homályából épphogy felbukkanó rendezők munkája. Díjat egyik sem kapott, „ügy” is csak abból lett, amelyiknek tartalmi s szakmai érdemei is vannak. A heccmesteri mutatványról ellenben szinte minden fórumon mindenki hallgatott. Miért? Mert minálunk ez a „trendi” mostanában: vannak olyan rétegek, felfogások és stílusok, amelyek feltétlen védelmet kapnak, és nem is csak a (rajzfilm)művészetben, és vannak, amelyek az égvilágon semmiféle védelemben nem részesülnek. Az szurkálja s hergeli őket, és olyan stílusban, aki és ahogyan akarja. Ez a mi kis szellemi demokráciánk 2007 nyarán.