A Jobbik esélye és felelőssége

Az elmúlt hét történései újra bebizonyították, hogy a harmadik Magyar Köztársaság egyre látványosabb módon süpped bele az Európai Unió beteg emberének hálátlan szerepébe. Itt vannak mindjárt a KSH friss adatai, amelyek szerint a második negyedévben mindössze 1,4 százalékos növekedést tudott felmutatni a magyar gazdaság. Ilyen gyenge teljesítményt tizenegy éve nem mértek. A krónikusan magas költségvetési deficittel és adóssággal küszködő államgépezet lassan, de biztosan rántja magával a mélybe az eddig még egészségesen működő reálszférát is. Ennek beláthatatlanok a következményei, mert a környező országok rekordsebességgel növekednek, mind több makrogazdasági mutató tekintetében lepipálva bennünket. A nyomasztó gazdasági adatoknak a forint újbóli gyengülése lett az eredménye. Gazdasági és politikai értelemben is egyre nagyobb kockázatokat rejt magában az ország. Az erősödő instabilitás a nemzetközi pénzpiac megmaradt bizalmának elvesztését jelenti, aminek várható hatásai még kilátástalanabbá tehetik a következő generációk felzárkózási esélyeit.
Figyelemre méltó, hogy a dübörögve erősödő közép-európai országok némelyikét olyan politikai erők irányítják, amelyek a gyurcsányi mérce szerint félfeudális, az európai politikai kultúrához méltatlan populistáknak minősíthetők. Ezen országok sikerei azt jelzik, a gazdasági növekedés, illetve az eurózónához való közeledés tempója még véletlenül sincs egyenes arányban azzal, hogy az adott ország kormánya hányszor minősíti önmagát a demokrácia élharcosának. Lehet egy miniszterelnöknek akár naponta szónokolnia az Országgyűlésben, sértegetve és kioktatva az ellenzéki pártokat. Minden további nélkül le lehet populistázni vagy akár fasisztázni a parlamenten belüli és kívüli riválisok minden politikai kezdeményezését, legyen szó alkotmányos keretek között lebonyolítani kívánt népszavazásról vagy a Magyar Gárda nevű szerveződés megalapításáról. Csak eközben arra is ügyelnie kellene egy kormányfőnek, hogy jók legyenek a gazdasági mutatók, és az ország tartsa a lépést azon szomszédaival, amelyek sokkal alacsonyabb szintről rajtoltak a közép-európai kisállamok felzárkózási versenyében. Magyarországon olyan válságot kellene kezelnie a hatalmon lévő erőknek, amelyiket nem a világgazdaság begyűrűző hatásai váltottak ki, hanem az intézményesített hazugságokra épülő és a növekedési tartalékokat felélő látszatkormányzás. Ami itt zajlik, az nem átgondolt reformok folyamata – azokhoz bőven meglenne a társadalom többségének a támogatása –, hanem a balliberális gazdasági, politikai és kulturális elit hatalmon maradását fedező költségeknek a behajtása. Annak az elitnek, amely mohóságával, szellemi semmittevésével, illetve privilégiumaihoz való görcsös ragaszkodásával maga áll a valódi változások útjában.
Ennek a felső tízezernek számtalan jeles tagja az államtól kapott, kisajtolt vagy kihízelgett járadékokból él. Teljesen mindegy, minek nevezzük a bezsebelt állami kitüntetések, pályázati támogatások és egyéb költségvetési juttatások sokaságát. Az állam rossz gazda, harsogják totális privatizálást hirdetve, ám éppen ők azok, akik létezni sem tudnának a költségvetés bőven tejelő emlői nélkül. Ebben az urambátyámvilágban egy szimpla miniszteri pohárköszöntő megírása is sokat hozhat a szerencsések konyhájára. Ha pedig valaki képletesen vagy valóságosan az útjukban áll, azt zord biztonsági emberekkel fenyegetik, szorítják háttérbe. Mindezt természetesen az előjogaikra való sűrű hivatkozással teszik, szerződéseket lobogtatva, bírósági perrel fenyegetőzve. A demokráciát az önmaguk által megfogalmazott definíció szerint kizárólag ők jelentik. Akinek a legcsekélyebb mértékben is eltérő a véleménye, annak a kormánypárti média aszszisztálása mellett zajló befeketítés vagy elhallgattatás a sorsa.
Így vált az elmúlt hetek üldözött vadjává a Jobbik nevezetű, súlytalan, parlamenten kívüli párt által felállítani kívánt Magyar Gárda is. Szögezzük le, hogy az efféle párthadseregek felállításának semmi értelme. Még akkor sem, ha némi jóindulattal feltételezhető, hogy a nemzeti hagyományok civil keretek közötti őrzésénél többet nem fog tenni az a várhatóan egy-két ezer fiatalember, aki csatlakozik a gárdához. A szervezet elnevezése, jelképei és önmeghatározása meglehetősen szerencsétlenre sikeredtek. Vagy szándékosan provokatívak lettek, ki tudja… Sajnos tálcán kínálják a lehetőséget az önmaga által gerjesztett válságban fuldokló kormánypártoknak, hogy a sokadik ideológiai attakot elindítva tereljék el a figyelmet a durva megszorító intézkedésekről. Olyasféle tervekre kell gondolnunk, amelyeket például a vezető kormánypárti napilap szombati száma szellőztetett meg, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy tesztelje a társadalom tűrőképességét. Normálisan működő demokráciában eleve elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen alattomos módszerekkel hergeljék a társadalmat. Az se fordulhatna elő, hogy ne robbanjon ki a társadalom önvédelmi reakciójaként országos méretű tiltakozási mozgalom, a tüntetések élén a szakszervezetekkel. Magyarország azonban nem ilyen ország. Már most borítékolható, hogy a mi érdek-képviseleti szerveink – tisztelet a kivételeknek – engedelmesen meghunyászkodva sorakoznak majd fel tárgyalni és látszatmegegyezéseket kötni.
Az utcákat pedig nem a békésen demonstráló polgárok tömegei lepik el, hanem legrosszabb esetben újra a könnygázfüst és a vízágyúk párája. És itt kell visszakanyarodni a Magyar Gárdához, amelynek megalapítása körülhatárolható arcot adhat azoknak az erőszakba torkolló kormányellenes tüntetéseknek, amelyek tavaly ősszel söpörtek végig az országon. Bármilyen becsületes szándék vezérli a testület alapítóit, azzal talán maguk sincsenek tisztában, mekkora táptalaját jelentheti egy ilyen szervezet a provokációknak. Ha az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének, illetve az október 23-i véres tömegoszlatásnak az évfordulóján újra zavargásokra kerül sor a fővárosban, és a gárda egyenruháját viselő tüntetők csapnak össze a készenléti rendőrség egységeivel, azzal Gyurcsány Ferenc legszebb álma válna valóra. A kormánypártok szavazótábora vészesen fogyatkozik. A lassan felbomló sorokat csak a fasiszta veszély felnagyítása zárhatja össze, és a kormányellenes tüntetések bázisának kiszélesítését is csak újabb erőszakhullámtól való félelem gátolhatja meg.
Ebben a helyzetben komoly felelősség nehezedik a Jobbik vállára. Ha az említett baljós események nem következnek be, és a Magyar Gárda tevékenysége az alkotmányos keretek között marad, akkor a párt az ölébe hullott médianyilvánosságot kihasználva akár tömegbázisának kiszélesítését is elkezdheti. Emellett a Fidesznek sem kellene véget nem érő magyarázkodásokba bocsátkoznia elhatárolódásügyben. A legnagyobb ellenzéki erő így nagyobb teret kaphatna arra, hogy felkészüljön a népszavazásra, meggyőzve az embereket, milyen zsákutcát jelentenek a Gyurcsány-kormány álreformjai.