Brigádpuszi

Állami Díjat kapott 1970. április elsején a Budapesti Harisnyagyár Felszabadulás brigádja. Maguk a kitüntetettek, a formázóműhely elviselhetetlen hőségében, egészségtelen munkakörülmények között robotoló asszonyok sem igen tudták, hogy miért. A Puszi Kádár Jánosnak – Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben című kiadvány ifjú szerzője, Tóth Eszter Zsófia vagy harminc év távlatából, komoly társadalomtudományi tanulmányban próbálta megadni a fejenként húszezer forinttal, pár örömteli pillanattal és a későbbiekben seregnyi munkahelyi hátránnyal járó elismerés magyarázatát. Almási Tamás 2001-es munkájának, a Kitüntetetten című dokumentumfilmnek a sikere is bátorította, s bár a filmet valószínűleg nem is látta – különben nem osztotta volna ki a Magyar Nemzet kritikusát olyasmiért, ami a zalaegerszegi ruhagyár szocialista varróbrigádjának az 1978-as Kossuth-díjával foglalkozó Kitüntetetten című produkciónak a tartópillére –, gyakran hivatkozik rá. Nem baj, legalább rákényszeríti az olvasót, hogy a mozgóképes és a nyomtatásban közreadott szociológia hatóerejét összevesse. A viszonyításból most, hogy Almási Tamás filmjét sehol sem látni, a Napvilág Kiadó 2007-es kiadványát viszont bárki a kezébe veheti, s kedvére elemezgetheti, Tóth Eszter Zsófia bulvárosan figyelemfelhívó főcímmel megfejelt írása kerül ki győztesen.
Az átlagolvasót, akinek csak a nyilvánvaló tévedések „szúrják” a szemét, egyébként is elbűvöli az az empátia, az a tapintatos, ám mégis roppant alapos és körültekintő vizsgálódási módszer, amelylyel a tanulmányíró az egykori harisnyagyári munkásnőket és hozzátartozóikat életüknek a nevezetes kitüntetés előtti és utáni szakaszáról kérdezi. S persze az 1999 és 2004 között folytatott kutatómunka csattanója is magnetizálja az embert, a szerző által elegánsan és nem a slusszpoénoknak manapság kijáró hivalkodással tálalt dokumentum, hogy tudniillik az Állami Díj Bizottsághoz beterjesztett kitüntetési javaslathoz mellékeltek egy levelet, amely azt tanúsította, hogy Kádár János személyesen és kiemelten foglalkozott a Budapesti Harisnyagyár Felszabadulás brigádjával. Egyszer, 1967-ben meghívta őket a pártközpontban levő irodájába, másszor pedig, 1968. október 24-én ő is ellátogatott hozzájuk Óbudára. A személyes találkozásokat „komoly” levelezés előzte meg, a brigád nevében Mária, a leleményes brigádvezető írt rendszeresen a főtitkárnak. Az üzemi pártbizottság azonban gondoskodott róla, hogy a fontoskodó elvtársnő ne legyen ott a nagy találkozáson, al-dunai jutalomutazással ajándékozták meg, amikor hírül vették, hogy a „sajnálatos csehszlovákiai események” után a hazai s a nemzetközi nyilvánosság elől fél évre elrejtőző Kádár János közszerepléseit a harisnyagyárban kezdi. A puszilkodást azonban még az éber pártvezetőség sem tudta megakadályozni, P. I.-né bizony, aki 1957. május elseje óta készült erre az akcióra – a korabeli iratok tanúsítják –, összecsókolta Kádárt a harisnyagyárban. Arról nem maradtak fenn írásos dokumentumok, hogy tetszett-e a főtitkárnak ez a fogadtatás, de másfél év múltán Állami Díjat kaptak a harisnyagyári brigádtagok. Mindenki tudta, hogy nem rendkívüli egyéni teljesítményükért tüntették ki őket. Brigád nélkül ezek a nők, írta róluk a Magyar Hírlap, szürke kis verebek. Hanem kitűntek – valami indoklásféle kellett az állami elismerés mellé –, mert „részt vettek a politikai jellegű szocialista brigádmozgalomban”. Mert „a szocialista brigád a közösség ereje”.
Az Állami Díj után az egészségtelen munkakörülmények hatására gyakran betegeskedő s korán öregedő asszonyok élete mit sem változott. Kollégáik irigyelték őket, jutalmat soha többé nem adtak nekik, a kötelező jubileumi pénzeket is csak sok hercehurca után kapták kézhez. Agyondicsért közösségi összetartásuknak is hamar vége lett. A kitüntetéssel járó pénzen tartós fogyasztási cikkeket vásároltak, ki Trabantot, ki varrógépet. Amikor Tóth Eszter Zsófia felkereste őket, a Trabanttal az unokájuk furikázott, és még – úgy-ahogy – működött a varrógép is. A szóra bírt asszonyok pedig – a szocialista retorika fordulataival – arról beszéltek, hogy mi mindennel járt az állampárttal kötött mindennapos, kénytelen egyezségük. A személyi kultusz kifejezést – a Napvilág kiadványa szerint – egyszer sem használták, ez a fogalom a kádári időkben kiment a divatból. Pedig ha volt olyan társadalmi csoportja a munkásállamnak, amelyik még a bőrén is érezte a személyi kultusz finomított változatait, az olyan kiszolgáltatottak, mint amilyenek a harisnyagyári asszonyok is voltak, érdekes történeteket mesélhettek volna róla. Csókkal, csók nélkül.