Eladó az ország, akciósan

Augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén a köztársasági elnök – nahát! – az államról beszélt. De nem a közismert dogmákat sorolta, tehát hogy az állam rossz gazda, bürokratikus, drága és nehézkes, így aztán vissza kell bontani, karcsúsítani, s legfőképp kiűzni a piacról, mint a hitgyülisek szokták egymásból az ördögöt – nem, sőt kinyilvánította, hogy szerinte a bajok forrása épp az állam szerepének ilyetén leértékelése. „A nemzet egysége megkívánja azoknak az alapvető intézményeknek és elveknek a fenntartását, az azokban való egyetértést, amelyeket alkotmányunk tartalmaz” – mondta, s ez a gondolat épp ellenkezője annak, amit az SZDSZ–MSZP-kormány, vagyis a neoliberális hatalom hívei hangoztatni szoktak.
Az államot leértékelő szabad versenyes (liberális) kapitalizmus eszméje csaknem háromszáz éves dicstelen múltra tekint vissza, és szorosan összefügg mindazzal a pusztulással, ami a modern világban végbement. Legnagyobb tombolása a XIX. század második felétől a XX. század harmincas éveiig tehető; ekkor, mivel kudarca nyilvánvalóvá lett, fel kellett adnia hídfőállásait. Az állami szabályozást megszüntető globális gazdaság rendszeres globális válságokat okoz, s ezek közül a legsúlyosabb a nagy gazdasági világválság volt, mely az 1929-es „fekete péntekkel” kezdődött. Azon a napon a New York-i tőzsde összeomlott, s az alkuszok tucatjával vetették ki magukat a Wall Street-i palota ablakaiból – ami persze nem volt számottevő veszteség ahhoz képest, hogy rövidesen országok tucatjai mentek tönkre, s emberek tízmilliói pusztultak éhen. E borzalomnak csak a John Maynard Keynes által javasolt új gazdaságpolitika vetett véget, amelynek lényege az volt, hogy az állam avatkozzon már be végre a gazdaságba: vonja ellenőrzése alá a stratégiai ágazatokat, beruházásokkal növelje a keresletet, és fékezze meg a nemzeti valuta elértéktelenedését. A világ vezető államai ennek nyomán megerősödtek, és hatékonyabbá váltak – tartós növekedés, közel teljes foglalkoztatás és szociális biztonság vált rájuk jellemzővé. Mindez azonban csupán addig tartott, míg a két chicagói közgazdász, Milton Friedman és August Hayek által fölélesztett elmélet – amely egyszer már tönkretette a világot – újra pusztító útjára indult neoliberalizmus néven. A neoliberalizmus (angolszász területen neokonzervativizmus) korunk ordas eszméje, amely a szabadság jelszava mögött a pénztőke globális uralmát valósítja meg. Alapítványokon, elképesztő hatalommal bíró nemzetközi bankokon és kereskedelmi szervezeteken (pl. Világbank, WTO), valamint megvásárolt politikusokon át fejti ki hatását, s eddig a legteljesebben Augusto Pinochet – Amerikából pénzelt – fasiszta diktatúrájában bontakozott ki. Az államot és a közszférát lebontja, a nemzeti gazdaságot leárazza és kifosztja. Fontos ismertetőjegye a megszorítás, vagyis az árak és közterhek emelése, a szociális háló elszaggatása, a közszolgáltatások fizetőssé tétele, azt hangoztatva, hogy a költségvetési hiány miatt nincs más lehetőség. Ezzel persze együtt jár a munka- és megélhetés nélküliek számának növelése, valamint a lakosság eladósítása. A munkanélküliséggel küzdő, eladósodott országokat kifejezetten szereti a nagytőke, mert ott az emberek olcsón és csöndben dolgoznak.
Az állam persze valóban rossz gazda, amennyiben elkótyavetyéli, magánkezekbe és magánzsebekbe juttatja a nemzeti vagyont. Ám számos példa mutatja, hogy az állam kitűnő gazda is lehetne, ha e vagyont polgárai javára kamatoztatná. „Ma, a globalizált gazdaság korában az állam központi erejére, magas szakképzettségére és korrupciómentességére van szükség” – állítja Sólyom. Még csak az kellene, feleli a nagytőkés, aki politikai ügynökein keresztül „új és új dealeket” (üzleteket) akar kötni a fizetésével folyton elégedetlen döntéshozói réteggel; lásd az őszödi Gyurcsány-beszéd vonatkozó paszszusait. A nagytőkés gyönge államban és megvehető politikusokban érdekelt. Tavaly október 24-én, a kormány elleni tiltakozás leverése után egy nappal Lendvai Ildikó azt nyilatkozta a Nap-keltének: befolyásos üzleti körök Gyurcsány Ferencben gondolkoznak. Tehát azon a véres éjszakán megcsörrentek bizonyos telefonok. Megérkezett a nagytőkések üzenete, gyorsan, pontosan, mint megannyi gumilövedék: Gyurcsány maradjon. És maradt. Úton vagyunk Chilébe. Sólyom helyesen fogalmazott: „a gyenge, korrupt állam és a rabló piac egymás párjai”.
A neoliberális hatalom nem képes elviselni a nemzeti egység gondolatát, sőt minden öntudatos közösséget fel akar számolni, hiszen tudja: a magányos emberek tömegeit könnyű befolyásolni. E hatalom sohasem fogja a magyar adófizetők pénzét közigazgatásra és állami intézményekre fordítani, mert akkor nem lenne miből finanszíroznia külföldi befektetők adókedvezményeit, sem a külföldi bankokba ömlő uzsorakamatot, sem a beruházásokat, amelyek célja – bármekkora és társadalmi és környezeti pusztítás árán – luxus-infrastruktúrát biztosítani a honi lakosság kizsákmányolásához. Állami beavatkozástól mentes piac amúgy nem létezik, e dogma eredendően hamis. A neoliberálisok csak azoktól a versenyszabályzó intézkedésektől irtóznak, amelyekkel az állam saját polgárainak juttatna előnyöket; miközben azonban szabadpiacról beszélnek, trükkök százaival avatkoznak be a gazdasági folyamatokba, hogy minél több forrást irányítsanak megbízóikhoz.
Jó, hogy az államfő az állam védelmére kelt. Azonban csalódást is okozott. „A rendszerváltás utáni politika nagy bűne, hogy bevezette a politikai riválissal szembeni félelemkeltés módszerét. Ha a politikai ellenfelet az abszolút rosszá nagyítják fel, akitől félni kell, az ugyan összetarthatja a saját tábort, de mérhetetlenül rombolja a közös alapokat. Mivé lesznek a társadalmat összetartó normák, ha az ellenség legyőzésére minden eszközt, bármekkora árat megengedettnek tartanak? Nem bomlasztja-e a társadalom alapszövetét az általános bizalmatlanság?” A beszéd e részlete olyan, mintha az olaszliszkai vérengzés perceiben megjelent volna egy hatósági személy, békés megoldásra szólítva a feleket. Kár a rendszerváltozás utáni politika bűnéről beszélni ahelyett, hogy megneveznénk a felelősöket. Aki szétosztja a felelősséget, az fölmenti a bűnöst, s megvádolja az ártatlanokat is. A társadalmat összetartó normákat, az alapszövetet nem a kormány elleni – mégoly erőteljes – tiltakozás veszélyezteti, hanem maga a kormány, amely persze nem „abszolút rossz”, nem maga az ördög, csupán annak egyik eszköze. A neoliberálisokkal szembeni bizalmatlanság a lehető legtermészetesebb. Nem egyezkedni kell velük, hanem értésükre kell adni, hogy az államellenes tevékenység büntetendő; valamint, ha még egyszer a fegyverhez nyúlnak a nép ellen, amelyből (s amely ellen) vétettek, a kezük le lesz törve.
Egy olyan kicsiny, fejlődő ország, mint a miénk, a transznacionális cégekkel és bankokkal nem tud versenyezni. Évente több tízezer magyar vállalkozás megy tönkre, míg a neoliberális kufárok kiárusítják a hazát. Ülnek a piacon, és így kiabálnak: „Eladó a társadalom egysége és egészsége, eladó a gyerekek jövője, eladó a remény, az igaz szó és a becsület, eladó a magyarok lába alól a föld! Eladó a menyasszony, a vőlegény, a násznép, megvehető az egész ország, leárazva és akciósan!”
Nem az államot kell kiűzni a piacról, hanem fordítva. Ha eljön az ideje, el kell zavarni a kufárokat, ahogy Jézus kiűzte őket a templom udvaráról. Nem tárgyalt velük, korbácsot csinált az övéből, és adj neki. Ámen.