Fricska

Irak nemzeti tizenegye diadalmaskodott, miközben háborús állapotok uralkodnak az országban? – kérdezheti egy másik földrész szurkolója, és nem hisz a fülének. S ha a szurkoló azt is végiggondolja, hogy mely országokat utasított maga mögé az iraki gárda, akkor hökken meg igazán. Mindenekelőtt Japánt, amelynek legjobbjai az angol, az olasz és a holland bajnokságban játszanak, aztán Dél-Koreát, Kínát és Szaúd-Arábiát, amely ellen éppen a döntőben sikerült nyertesen elhagynia a pályát. (És még nem beszéltünk a mezőny többi csapatáról.) A 72. percben, egy szögletrúgás után döntött a jó ütemű, pontosan kapura küldött Junesz Mahmud-fejes.
A siker meglepő, de nem véletlen. Mióta az amerikaiak megszállták Irakot, a sportág vezetői Jordániában szervezik meg az edzőtáborozásokat. Megteremtették a békés körülményeket – a csapatot Jorvan Vieira személyében brazil szövetségi kapitány irányítja –, jóllehet, ami otthon zajlik, egyiküknek sem közömbös. Nem beszélve arról, hogy a csapat valamennyi játékosa elveszítette már rokonát vagy közeli barátját, s ez megnehezítette a játékra való koncentrálást. Közvetlenül a döntő mérkőzés után egyik sztár nyilatkozott a televízióban, és elmondta, hogy a napokban halt meg az édesanyja egy robbantásban, és ebben a lelkiállapotban kellett játszania. A fájdalom azonban erőt adott, és a győzelmet édesanyja emlékének ajánlotta. Európai ember számára nehezen felfogható ez az életfelfogás.
Idegen ország csapatai állomásoznak az országban, vétlen emberek naponta halnak meg – és mégis: első lesz a futballcsapat a térség legjelentősebb futballtornáján! Ebben a feszültséggel terhes közegben kézenfekvő, hogy a nép magán kívül ünnepli a sikert.
Jirí Cerny írja A futballról komolyan című esszékönyvében: „Századunk különös, de tipikus tünete, hogy a legspontánabb, legelfogultabb és legnagyobb közösség a labdarúgó- és általában a sportpályákon gyűlik össze. A labdarúgó-világbajnokság [vagy nagy tornák és kupák – a szerk.] idején a sport, mint valami járvány, mint valami fertőző láz, mindenkit elkap, még azokat is, akik más évszakokban védettek vagy közönyösek a sport e hatásával szemben… A sportban elért győzelmek nemzeti győzelmekké válnak, a vereség egyesek számára nemzeti csapásszámba megy.”
És valóban: az iraki futballcsapat győzelme eget verő nemzeti üggyé vált. Egy csapat hívei teljes mértékig azonosulnak a pályán küzdő tizenegy labdarúgóval, magukénak érzik kedvenceik hőstetteit. Hát még háborús légkörben! „Győztünk!” – mondhatta az iraki állampolgár. A többes szám első személy figyelemre méltó nyelvi fordulat. Mert ezeket a kijelentéseket olyan emberek teszik, akik a mérkőzés során a tribünön ültek vagy a televízió képernyője előtt, de a kilencvenedik percben ugyanazt az örömet érzik, mint azok, akik a pályán küzdöttek.
Emlékezhetünk: az angol válogatottat 90 éves otthoni veretlenségétől megfosztó magyar aranycsapat sikere után idehaza is azt mondták a szurkolók: „Győztünk! Megvertük Angliát!” Megkérdeztem Grosics Gyulát, az aranycsapat kapusát: nem for-dult-e elő, hogy magáért a játék öröméért futballoztak? A válasz így hangozott: „Nem. A küldetés nem engedte. Ma már más volna a helyzet, de akkor, abban a törvénytelen világban a válogatott futballmérkőzés az egyetlen esemény volt, amelynek során a szurkoló hihette, hogy 90 percig szabad. És teli torokból énekelte a Himnuszt. Ordíthatta, hogy hajrá, magyarok! Így is készültek a szurkolók a mérkőzésre. A magyarság, a hazafiság fogalma egy válogatott találkozón új értelmet kapott. Identitástudatukat billentette helyre a győztes aranycsapat. A nem ők nyertek, hanem a mi nyertünk vonzata. Az idő távlatából melengető, hogyan mentünk ki Himnuszt énekelni a pályára, és üdvözölni a közönséget. És annak a tudatában, hogy jaj, istenem, ezt a mérkőzést is meg kell nyerni, mert várják az emberek.”
Az iraki futballsikert is várták a népek. S a győzelem fricska volt az amerikaiaknak is: „Lássátok, ezek vagyunk mi!” – mondhatták kihúzott derékkal az iraki emberek.
Az angol–magyar után, 1954 júniusában a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó angol csapatok táborai mellett autózó magyarok elmondták: az út menti Coca-Cola-bódékra, falusi házak falára a bennszülöttek messziről látható, óriási 7-1-es jelzéseket meszeltek, persze úgy, hogy a drótsövények mögött rostokoló angolok jól láthassák. Emiatt aztán súlyos kimenetelű incidensek is napirenden voltak. A derék arabok ugyanis addig mutogatták a feltartott hét ujjukat az angoloknak, míg azok rájuk lőttek. Számosan megsebesültek, de alighogy besötétedett, a bennszülöttek visszavágtak. Két, kantinból hazafelé tartó részeg angol katonát úgy eltüntettek, hogy a mai napig sem kerültek elő.
Bezzeg Puskásék sem hihették, hogy annak a pesti meccsnek milyen következményei lesznek Egyiptomban. Bezzeg az iraki válogatott sem hihette, hogy az indonéziai kupasorozatnak milyen következményei lesznek otthon.
A futballgyőzelmeket Irakban – békeidőben – népünnepély és fogadás követi. Most azonban másként történt. A válogatott Jakartából az Arab Emírségek fővárosába, Abu-Dzabiba repült, ott tartotta meg az ünnepet, és csak ezután tért vissza hazájába.
Már a Dél-Korea elleni győzelem hírére több ezer iraki szurkoló özönlötte el Bagdad utcáit, az emberek a levegőbe lövöldöztek, és így ünnepelték a sikert. A lövedékek lehulló darabjai több ünneplőt megsebesítettek. Az igazi tragédia azonban csak ezután következett: ismeretlen merénylők két autóba rejtett bombát robbantottak fel az ünneplők mellett, akik közül hatvanan meghaltak, és sokan megsebesültek. A német lapok publicistái a héten arról cikkeztek, hogy bonyolult az emberrablás körül kialakult helyzet: a terroristák mindig rokonszenvesebbek maradnak, mint azok, akik velük szemben állnak.
Egy-nullra nyert az iraki válogatott az Ázsia-kupa döntőjében a 2006-os vb-résztvevő Szaúd-Arábia ellen, és ezzel kvalifikálta magát a 2009-ben Dél-Afrikában sorra kerülő Konföderációs Kupára. Ujjong és ünnepel a szurkoló. A merénylő nézőpontja más.