Kaptam én egy CD-t Danitól, édes, szép fiamtól, aki múlt szombaton (még a vihar előtt) vezette oltárhoz feleségét, Mártit. Hol? Hát hogyhogy hol? A jáki templomban. Az igaziban. Na, ennyit erről.
A film, ami a CD-n volt, Michael Moore dokumentumfilmje. Címe Sicko. Vagyis elmebeteg, perverz. De benne van a „sick” szó is, ami egyszerűen beteget jelent. Talán emlékeznek még a Fahrenheit 9/11 (2004) című sokkoló film iszonyatosan túlsúlyos rendezőjére. Akinek a Bush család iránti utálata ebben a filmben is kifejezést nyer. A filmet 2004. júniusban mutatták be, jelenleg nyolcadik az amerikai filmek slágerlistáján. Mivel alig hiszem, hogy egy földi sugárzású magyar tévécsatornán feliratozva/szinkronizálva bemutatják, részletesen beszámolok a filmről.
Előbb azonban lássuk a hivatalos (!) amerikai egészségbiztosítási adatokat. Ezek szerint az USA mind az egy főre jutó összegekhez, mind a nemzeti össztermékhez arányítva a világon a legtöbbet költi az egészségügyre. Akkor meg hogy lehet, hogy egészségügyi rendszere csak 37. a világranglistán, és a WHO vizsgálatába vont 191 tagországból csupán a 72.? (Ugyancsak 72. a várható élettartamot tekintve a világranglistán, 26. a gyermekhalandóság szempontjából az iparilag fejlett országok között.) Hiába, hogy 4,1 ezer dollár az egy főre jutó költség, és a nemzeti összterméket tekintve 13,6 százalék, míg a második helyezett Svájc ilyen számadatai 2,9 ezer dollár és 10,4 százalék. Akkor hát hol a bibi? Ott, hogy ez a rendszer több- (sok-sok) biztosítós és drága. Mindenféle gazdag pénzalapok, magánbiztosítók, szemben az öregek, veteránok, feketék, szegények, rokkantak, gyerekek (Medicare, Medicaid, HMO) állami biztosítóival. Meg a megyei, állami, egyházi és más nonprofit szervezetek támogatásaival. A fejlett világban az USA mellett csak a Dél-afrikai Köztársaságban nincs egészségbiztosítás minden állampolgár számára. Amerikában 46,6 millió embernek nincs biztosítása, 250 milliónak van. De az utóbbiak sem érezhetik biztonságban magukat. Az amerikaiak 60 százaléka a munkáltatón keresztül kapja meg a biztosítást, csak 9 százalékuk tudja megfizetni piaci áron ugyanazt. A kormányforrások 27 százalékát fedik le a biztosítottaknak (80 millió embert).
A film elején (melynek producere, írója, rendezője Michael Moore) egy Adam nevű ember varrja össze súlyos térdsebét, mert nincs biztosítása. Aztán jön egy másik, akinek fűrész vágta le két ujján az utolsó ujjpercet. A nagyujja 60 ezer dollár lett volna, a gyűrűsujja 12 ezer dollár. A biztosító döntött. Azt is mondhatnánk, emberünk romantikus, a gyűrűsujját választotta. Aztán jön a Smith (Kovács) házaspár esete: a férj három szívrohamon esett túl, a feleség rákos lett. Hat gyereket neveltek fel, sosem hitték volna, hogy öregkorukra el kell adniok a házukat, hogy ki tudják fizetni az orvosi és gyógyszerszámlákat, és az egyikük testvéréhez kell költözniük. Ők fizettek biztosítást.
Idézek én néhány levelet, nem a filmből, hanem melyeket amerikaiak írtak a nagy biztosítóknak meg szenátoraiknak:
Terry Lambeth (Utah): Sohasem hittem volna, hogy 56 éves létemre az állam tudomást sem vesz rólam, a szennyvizes árokba rúg, miközben milliárdokat (melyekre ne legyenek oly büszkék, mert mi fizettük be) elherdálnak. Fiatal vagyok, hogy az öregek biztosítását kapjam (Medicare), de már öreg, hogy a fiatalokét. Sem a gyógyszereimet, sem az orvosi ellátást nem tudom magam fizetni. Miközben fölösleges, százmilliárdokba kerülő háborúkat indítunk. Hát hogyan bízhatnék magukban, és hogyan fizessem tovább az öregkori biztosítást?
Lynette Benew (Arizona): Maguk Piszkos Rohadt Kormányzati Fattyúk, miközben hizlalják a bankszámláikat, hazudnak, csalnak és lopnak. Mikor ébred föl a nép, amelyet becsaptak? Emlékezni kell, amikor a választás napja eljön. Nem felejtünk. Szégyelljék magukat!
De vissza a filmhez. Moore-ék 23 ezer villámpostát kaptak egyetlen hétvége alatt, amikor megnyitották panaszweboldalukat. Van olyan nő, aki öregkorára vécétisztító és éjszakai áruházi takarító lett, hogy tudja fizetni az egészségügyi számláit, pedig évente 9 ezer dollárt fizetett vagy harmincvalahány évig biztosításként. Van, akit azzal utasít el a biztosító, hogy túl sovány, van, akit azzal, hogy túl kövér. Túl nagy a kockázat, mondják a szerződéskötő pitbullok. Van, hogy egy kisgyereknek csak az egyik fülére fizetik ki a műtétet. Elég, ha az egyik fülére hall. Arról szó sem lehet, hogy ne a biztosító (mondjuk a Sigma, a Humana, a Blue Shield, a Pacificare, az Anthem, az Aetha, a United Healthcare és a többi nagy cápa) kórházába kerüljön a beteg. Az ő orvosaik állapítják meg a diagnózist, hetente több száz dollárért. Egyikük, dr. Limpidino önmaga ellen is vallomást tett, hogyan tagadta meg az emberektől a segítséget, s azok hogyan haltak meg. Egy 22 éves fiú például túl fiatal volt a rákhoz. Egy „bérgyilkos” is megszólal, bizonyos Lee Einer, akinek az volt a dolga, hogy a nagy számláktól óvja meg a biztosítókat. Elég volt egyetlen rosszul kitöltött pont egy tíz évvel ezelőtti kérdőíven. Bármi. A „hit man” könyékig vájkált a biztosítottak (szegények, azt hitték, azok) múltjában, és kész volt bármit fölhasználni ellenük, zsarolni őket. Volt egy listája, amelyen legalább kétszáz kifogás szerepelt.
Honnan jön ez a gyalázat? Moore idéz egyet Nixon nevezetes magnószalagjai közül, ahol az elnök, bár tudja, hogy mit jelentenek a magánbiztosítók (óriási profitot létrehozóiknak), de cinikusan aláírja a törvényt 1971-ben. Másnap beszédet tartott a magánbiztosítók mellett. Clinton felesége, Hillary más volt. Ő tényleg minden amerikainak akarta a biztosítást. Az egészségbiztosítási ipar szenátusban és törvényhozásban ülő lobbistái néhány hét alatt elhallgattatták. Az elnök feleségét! Volt még egy ember, aki már csak hanglemezről tudott a vitába szállni: Ronald Reagan. Ő azt mondta: a szocializmus a gyógyszerek útján hatol be Amerikába, és egy nap arra ébredünk, hogy a vörösök elfoglalták országunkat. (Később jön a filmben egy példa, hogy Castro Kubájában, amelyet más okokból nem dicsőítünk, öt cent az a gyógyszer, amely az Államokban 125 dollár!)
Sokak szerint Hillaryt is megvették a nagy gyógyszergyárak. Szenátorok, kijáróemberek havi 300 ezertől 500 ezer dollárig kasszíroznak. (Név szerint, és arccal felsorolva.) Ifjabb Bush – állítólag – 581 ezer dollárt kap. Billary Tozen volt szenátor azt mondta beszédében, hogy reméli, senki sem hiszi azt, hogy ő kevésbé szeretné az édesanyját, mint más amerikaiak. A sajátját biztos szerette, csak a többi emberé hagyta hidegen. Fél év múlva, 2003-ban már a tévében pózolt az évi 2 millió dolláros fizetési csekkjével, amelyet egy gyógyszeróriástól kapott. És nem nyílt meg alatta a föld!
Pedig ott van a szomszéd: a kicsit mindig lesajnált Kanada. Ott állampolgári jogon jár gyógyítás, gyógyszer. Élt ott egy ember, akit még Wayne Gretzkynél, minden idők legnagyobb hokijátékosánál is nagyobbra tartanak. Úgy hívják: Tommy Douglas. Na, ő volt az a nemzeti hős, aki kiharcolta mindezt. A kubaiak 1,7, a kanadaiak 3 évvel élnek tovább az amiknál.
De Moore itt nem hagyja abba. Elutazik Nagy-Britanniába, hogy megtudja: 1945 után, amikor romokban hevert a fél ország, a háborúra ráment minden pénz, az első dolog, amit az angolok tettek, az volt, hogy bevezették az általános biztosítási jogot mindenkinek. Az NHS: az Országos Egészségügyi Szolgálat mindent áll. Mennyibe kerül egy gyerekszülés, kérdi a rendező. Mint egy hülyére, néznek rá: semennyibe. Az egészségügyi pénztár arra való, hogy kifizesse azokat az összegeket, melyek szükségesek a kórházi stb. ellátáshoz. Még Thatcher is támogatta a rendszert. A háziorvosi rendszert is az állam fizeti. Az orvos évi 100–200 ezer dollár közötti fizetése emelkedik, ha páciensei közül leszoknak az italról, dohányról stb. Egy átlagos orvos egymillió dolláros házban lakik, Audival jár. A jelzálogot mosolyogva kifizeti.
Moore Franciaországba is átugrik, ha már erre jár. Itt se kerül semmibe a biztosítás, mondják el ott élő amerikaiak. 62 százalékot az állam, 38 százalékot a munkáltató fizet. Egy súlyosabb betegség után három hónap pihenőt is a tengerparton, például. Van S. O. S. orvosi rendszer: egy órán belül nálad van az orvos. Öt hét fizetett szabadság van, az egyetem is ingyenes. Legalább egy hét fizetett nászút jár. Állami alkalmazott jön egy hét két napján segíteni. Ő viszi a szennyest a mosodába. Egy jó polgári fizetés nyolcezer dollár/hó. A jelzálog 1,5 ezer dollár. Talán ezért gyűlöli az amerikai média a franciákat.
Moore tovább feszíti a húrt. Megpróbál egy csomó önkéntessel, akik egy fillér fizetség nélkül mentették az embereket 2001 ama bizonyos napján New York szívében, és senki nem gyógyítja őket, bejutni a Guantánamói-öbölbe, Amerika kubai támaszpontjára. Állítása szerint a foglyok különb ellátást kapnak, mint az önkéntesek.
Végül csak Havannában köt ki, ahol sok mindent lehet gyűlölni, sok mindentől lehet tartani, de az egészségügy tényleg példás. Minden háztömbre jut egy patika, orvos; a kórház sincs messze. Jól jön ez a kis ingyenreklám Castróéknak, az biztos.
Van egy pali, aki a neten támadja Moore-t, de mióta a felesége beteg lett, a felesége egészségét választotta. Hogy jobban lett, újra támadja.
A film végén Moore a hóna alá csapott mosnivalóval elindul a Fehér Házba. Nekem meg eszembe jut egy csöppnyi magántörténelem. Amerikai ösztöndíjas utam során begyulladt a fogam. Kihúzták. Aztán kifizettették velem. Rendesek voltak: csekket elfogadtak, mert annyi készpénz nem volt nálam. Aztán Mary, aki kicsit az anyám volt ott, szépen visszaszedte tőlük az utolsó centig, mert igenis érvényes volt rá a biztosításom.
A filmet Moore édesanyjának ajánlja, köszönet mindenért Kurt Vonnegutnak, a stáblistán van egy Farkas Éva is. Megszólal Cat Stevens Don’t Feel Shy – Ne légy bátortalan – című száma.
Miközben az óceán túlpartján mozgalmat indítanak, hogy minden Amerikában élő (!), tehát nem csak az állampolgár, alanyi jogon és egész életében orvosi ellátást kapjon, minden magánbiztosítót be akarnak tiltani, és a gyógyszergyártókat a legszigorúbb ellenőrzés alá vonni, addig az itthoni kárhozottak az utolsó szelet tortán osztozkodnak. Hogy hány biztosító legyen? Hét, nyolc vagy több? Az részletkérdés. Csak ők és a haverok jól járjanak. Hogy fogy a magyar? Ti agyagagyúak, hát az a cél, hogy jobban fogyjon! A maradék meg pofázni se merjen. Még hogy fölemelje a fejét, netalán a karját; meg szavazatokkal fenyegetőzzön, csak az kéne!
Jön Hágnes, a mosónőbe ojtott gyilkos, aki nem hal korán. S Hágnes asszony a mocsokban / A pártja szennyesét mossa…
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
