Hattyúk tava

Szomorúsággal töltött el mindenkit, amikor elpusztult a budapesti állatkert vízilova. A boncoláskor derült ki: egyik látogatója teniszlabdát nyeletett vele. Azóta tudjuk, hogy a magyar etető nép, ha állatot lát, rögtön a zsebében kotorászik maradék után (ugyanez nem feltétlenül fordul elő a szegény ember láttán), mert azt szeretné, ha a természet zabolátlan gyermeke kitüntetné figyelmével. Ha már környezete nem teszi.
A madarak félénkebbek, ezért tán intelligensebbek is a könnyen szelídíthető négylábúaknál, ám vannak fajaik, amelyek némi kenyérmorzsa reményében könnyen feladják elveiket. Gondoljunk a szemtelen városi galambokra, de akár a vadvizek elbízott sirályaira, újabban pedig hattyúira. Sirályok, hattyúk, sőt manapság már a rokonszenves vadkacsák is rájöttek, mennyivel egyszerűbb levadászni a víz színéről a reggeliből megmaradt zsömlemaradványt, mint a víz alól az örökmozgó halacskát. Ezért szépen sorban állnak a balatoni partokon, sőt a strandok mellett. Tudják, előbb-utóbb megérkezik a nyaraló, és odaszórja elé, amit a svédasztalos reggeliből kimentett. Azt viszont a nyaralók nem tudják, hogy a hattyú és kedves családja egész nap ráér némi tízórai, ebéd és uzsonna reményében körözni a strand sekély vizében, és ha úgy ítéli meg, hogy egy erősen fröcskölő, vidám gyermek bántani akarja az utódait, kíméletlen támadásba lendül. Menekülhet tehát az úszógumival bénított gyermek a hattyúpapa erős csőre elől, sikíthat a szülő, visíthat, hogy a partról még oly kedvesnek tűnő hálátlan madár hirtelen megőrült. Pedig nem történt semmi, csak helyreállt a természet rendje. A madár megvédte a fiókáit.
P. S.: A hattyú nagy állat, nagyot is ürít. Oda, a strand fövenyére. Akik itt etetik, a tévé előtt reszketnek a madárinfluenzától.