(hol jó élni…)

Én nem tudom, hogy mitől függ egy település atmoszférája. Budapestről például a szabad demokraták egyik lassan korhadó őskövülete azt találta mondani, hogy liberális város. Mivel én életem tetemes részét ott töltöttem, ennek a fura liberalizmusnak a legközepén, a VII. kerületben, egyszer azt gondolom, hogy Budapest semmilyen város, máskor meg azt, hogy mindenféle, de sem így, sem úgy nincs benne állandóság és közösség, nincs megfogható hangulata, hagyománya és szokásrendje. A pesti utcák élete lődörgés és rohanás, a lakótelepeké szürke csend nyitott ablakú fülledt éjszakákkal, a zsúfolt budai táj felett pedig úgy terül el a hegyvidék, mint az elkülönülés örök szimbóluma.
Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy gyermekkoromat a Dunántúl két jellegzetes, bensőségesen szép kisvárosában, Kőszegen és Pápán töltöttem, s habár azok az idők a magyar történelem legsötétebb periódusait, a Szálasi- és Rákosi-korszakot is magukban foglalták, engem egész életemben végigkísért valamifajta nosztalgia a tovatűnt idők, utcák, terek, szokások és emberek után. Most ha hosszabb-rövidebb ideig ezeken a helyeken időzöm, egyre inkább bizonyossá válik bennem, hogy az emlék, a valóság, amit magamban őrzök, az kétségkívül a hely szelleme. Ebben a három városban éltem le az életemet, s az biztos, hogy Budapest mint emberi település, sohasem került közel a szívemhez. Ha éppen megnézem távolabbról, szépnek látom. Maga a látvány, bizonyos szögből és nézőpontból megragadó, de nekem nem adott okot és alkalmat beleélésre és szeretetre.
Az utóbbi időkben az év jó részét Csopakon töltöm. Bár nyaranként nem szívesen mozdulok el innen, nem vált az otthonommá. Távol áll tőlem az is, hogy nyaralónak érezzem magam; napjaim semmiképpen sem fedik a vakációzás fogalmát. Persze ahogy múlnak az évek, egyre több helybeli embert ismerek meg, közülük jó néhányat szeretek és becsülök, mégis nehezen formálódott meg bennem valamifajta szellemi kép erről a vonzó kis faluról.
Amikor öt évvel ezelőtt felrémlett bennem a balatoni hal- és borünnep ötlete, mégis tekintetbe vettem a hely szellemét: azt gondoltam, ez a vidék alkalmas arra, hogy itt találkozzon nyaranként a magyar konzervatív, polgári közönség. Végső soron igazam lett, bár Csopak kicsinynek bizonyult ahhoz, hogy egy ilyen országos rendezvényt, esetleg több ezer emberrel, befogadjon és finanszírozzon. Bóka István, az év polgármestere, úgy látta, hogy egy ilyen rendezvény illik Balatonfüred imázsához, s immár harmadik alkalommal ez a város rendezi meg a hal és a bor ünnepét. A megnyitó az ország s talán a világ egyik legszebb helyére, a Tagore sétányra került, amit csak néhány lépés választ el a reformkori városcentrumtól. És ez a centrum, ahol egykoron Magyarország kulturális és társadalmi életének nagyjai találkoztak nyaranként, s szép, hasznos, reményteli dolgokkal múlatták az időt, már nem tekinthető egykorinak. A gyönyörű épületek száz év magányából és roskadásából kiemelkedve újjászülettek. A Blaha- és a Jókai-villa, a Horváth-ház, az egész környék, a Balaton-part, a szívkórház s minden, amit akár „régi dicsőségünknek” is nevezhetünk, jelenné lett. Az utóbbi időkben gyakran sétáltunk erre lányommal és unokámmal, no meg ideillően elegáns kutyámmal, Natasával. Kőszeg és Pápa után így lassan Balatonfüred is a „városom” lesz, nem csak az újjászületett utcák és terek miatt. Valahogy a levegő is más itt, mint mondjuk a Dohány utcában. Nem az oxigéntartalomra gondolok, hanem az emberekre. Nagyon is úgy látszott most, a hal és bor ünnepén, hogy valami régi emlék, valami veszni látszott hagyomány valóságos életre kel, és szembenéz korunk rideg és zagyva világával. Talán ezért a valóságos életért választották Bóka Istvánt az év polgármesterévé, és ébresztik fel a tétova reményt, hogy Balatonfüred újra az ország egyik szellemi találkozóhelye, a konzervatív értelmiség nyári otthona lehet.
Hogy ez a reneszánsz hamarosan bekövetkezik-e, én nem tudom…