Isten asztala

Vitézy László rendező Móricz Zsigmond novellája és hortobágyi legendák alapján forgat filmet a pusztai emberekről. Sokukat meghurcolták, mégis rengeteget megőriztek a nomád világból, az ősi magyar lélekből.

Harmincöt fokos hőség, a közelben sehol egy fa: itt tényleg „ég a napmelegtől a kopár szík sarja”. Amerre a szem ellát, végtelennek tetsző pusztaság kisebb erdősávokkal – a Hortobágy közepén szürkemarha-gulya legelészik. A messzeségben víz- és adótorony magasodik, csend és békebeli idill honol a magyar tájon. A nemzeti parknak erre a területére már turisták sem jöhetnek be, a csikósok és a gulyások viszont nem hiányoznak a képből. Egy részük a pusztán dolgozik egész évben, de most vannak köztük színészek is, akik éppen forgatnak.
– Nem tetted meg? Isten előtt mondod? – emeli fel hangját Eperjes Károly, alias Komor Ló.
– Isten színe előtt, András – sóhajt Szirtes Ági, vagyis Eszter.
– Mert itt lát… A maga szemével, Eszti… Ott fenn van az égben… Itt levág a nyilával, ha hazudsz… Isten asztalán vagyunk…
Szirtes Ági úgy látja, a tévéfilm olyan gigantikus érzelmekről szól majd, mint amilyen gigantikus a puszta; a Hortobágyot ma is éltető gulyásokban, pásztorokban, csikósokban nagyon mély, keleties bölcsességet, szinte eltanulhatatlan ősi tudást érez.
– Kényszerítő ereje van a végeláthatatlan pusztának, itt szembe kell néznünk magunkkal, eddigi életünkkel, gondolatainkkal, vágyainkkal – állítja a művésznő. Eperjes Károly szerint az embert meghökkentő, szakrális kisugárzása van ennek a vidéknek csakúgy, mint minden el nem rontott területnek.
– A Bibliában is a pusztába megy ki a vezekelni akaró ember, mert távol a világ zajától jobban átlátja saját belső lényét. A hortobágyi emberek is itt imádkoztak az Úrhoz – mondja a színművész.
– Ezen a tájon a jellegzetes állatok és pásztoraik, a gulyások, csikósok között, a legendákat hallgatva és Móriczot olvasva az ősi magyar lélekhez juthattam viszsza. Azoknak a pásztorembereknek, akik egész évben csak ritkán mentek be a faluba vagy a városba, nem a templomban volt az oltáruk, hanem a pusztán, az én megfogalmazásomban: Isten asztalán. Itt áldoztak a Feljebbvalónak, csakúgy, mint ködbe vesző őseink az ázsiai sztyeppeken – vallja Vitézy László, aki Sz. Szabó Istvánnal két és fél hónapig írta a forgatókönyvet. Móricz Zsigmond A komor ló című novellájából indultak ki, persze nem a szó szerinti szövegből, hanem az írófejedelem munkamódszeréből, látásmódjából, hiszen műveiben úgy jelenítette meg a Hortobágyot, hogy előtte hosszú heteket eltöltött az itteni emberek között. Vitézyék mindemellett a helyszínen olyan történetekre leltek, amelyek a pusztán – minden bizonnyal – megestek és mára legendákká váltak. Ezek a második világháború és a kommunizmus éveire tehetők – Móricz ekkor már nem élt –, felkutatásukban pedig sokat segített a rendező dokumentarista múltja. A „történetek” ugyanis a hortobágyi emberekben rejtőztek.
– Az egyik célom, hogy jelentős magyar irodalmi műveket jelentős magyar színészek vigyenek a képernyőre. Óvakodom azonban az elmúlt évtizedek táplálta nosztalgiától és a sablonos feldolgozástól – hangsúlyozza Vitézy László. – Másik célom, hogy ebben a filmben megmutassunk valamit az ősi nomád magyar világból, amelyet a kommunizmus évtizedei sem tudtak teljesen megsemmisíteni, igaz, rengeteg jóvátehetetlen kárt okoztak. A párt koreográfiája szerint a pusztai embereket először tönkre kellett tenni, meg kellett alázni, hogy megalapozzák a tömeges lopást.
Vitézy László szerint az őslakosokból majdnem tökéletesen sikerült kiölni a szabadság szeretetét, ráadásul a Hortobágyot egy időre koncentrációs táborrá alakították, ahova bezárták a kitelepítetteket. Szimbolikus történetek jelennek meg a tévéfilmben, például Varga Gáspáré, akinek az volt a „bűne”, hogy frontról menekülő magyar katonákat bújtatott. Emiatt aztán agyonverték az ávósok előfutárai, s halála pillanatában vörös csillagot szereltek fel a volt községháza homlokzatára. A sanyargatást azonban a pusztai ember nehezen tűrte, sokan fel is lázadtak, például a film másik hőse, Fekete Mihály, aki megalázottságában odáig jutott, hogy acéldrótos karikás ostorával helyi csinovnyikokat és orosz katonákat is végigvert. A bosszú persze sosem maradt el, és a csikósok, gulyások, pásztorok, kanászok társadalmát alaposan megritkították, sőt az őshonos magyar állatokat, köztük a szürkemarha-gulyákat is szinte teljesen kipusztították.
– A második világháborút követő gépesítés visszaszorította az igavonó állatokat, a szocializmus idején módszeresen irtották a szürke marhát – hallhatjuk Gencsi Zoltántól, a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. igazgatójától. – Volt olyan párttitkár, aki írásba adta, hogy a magyar szürke bika nem vonható tenyésztésbe. A többmilliós állomány így a hatvanas–hetvenes évekre mintegy kétszázötven darabra csökkent, és csupán pár helyi állattenyésztőnek köszönhető, hogy maradt mutatóban néhány, mert a puszta mélyére rejtették a gulyát a bikákkal együtt.
A génmegőrző intézet igazgatója emlékeztet arra, hogy a rendszerváltozás idején létrejött a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete. Ennek tevékenysége következtében immár csak a tehénlétszám hétezret tesz ki, ami annyit jelent, hogy már nem számít veszélyeztetett állatfajnak a szépséges, jellegzetes jószág. Összesen körülbelül tizenötezer magyar szürke legelészik hazánkban, így amellett, hogy alapvető hortobágyi látványosságnak számítanak, haszonállatként is lehet velük foglalkozni, és persze egy filmforgatáshoz nem a létező utolsó egy-két gulyát kell „felhajtani”. Szerencsére élnek még ezen a vidéken a legeltető állattartásban jártas szakemberek, hiszen jó néhány pásztordinasztia (az igazgató tapasztalatai szerint körülbelül kétszáz család) átvészelte a XX. század viharait, és – lassan, de biztosan – egyre többen foglalkoznak azzal, amivel őseik. Ezek a fiatalok zsigereikben hordozzák a pásztorkodás iránti szenvedélyt, és nem utolsósorban az is számít, hogy mostanság megéri tartani a „divatos” betegségekre fittyet hányó őshonos állatokat.
– Hogy a nemzeti parknak ezen a részén forgathatunk, és hogy gulyát is használhatunk „háttérnek”, az felbecsülhetetlen segítség egy ilyen rendkívül kis költségvetésű filmnél. Két operatőrrel dolgozunk, Pap Ferenccel és Markert Károllyal. Feri most jött meg egy negyvennapos törökországi forgatásról, úgy látszik, ő szintén szeret kelet felé tekinteni, ami nem csoda, mert például a török filmművészet egyre tündöklőbb – mosolyog a rendező, és elmagyarázza, hogy a két úriember egy kocsin ülve miért egymással ellenkező irányban forgat: egyikük a kör közepén álló Szirtes Ágit fényképezi, a másik pedig a lovával körbejáró Eperjes Károlyt. Tehát egyszerre veszik fel a két beállítást, hogy a reakciók hitelesen egyidejűek legyenek, ezzel adva vissza Móricz novellájának feszültségét.
– A film első részét a valóságnak, a másodikat az igazságnak, a harmadikat pedig a reménynek szentelem – összegez Vitézy László. – Az irgalom és a remény Móricz novellájából sugárzik, és ez nem véletlen, mert az író a Hortobágy utolsó kegyelmi évtizedében, a harmincas években időzött itt nem keveset. Ebben a korszakban még volt becsülete a pásztorságnak és az őshonos állatoknak, valahova ide kellene visszatalálniuk a ma pusztai embereinek.
A rendező-forgatókönyvíró úgy véli, azt is meg tudják mutatni a tévénézőknek, hogyan éltek eleink, akik leginkább megtartották az ázsiai sztyeppek örökségét, és talán arra is van remény, hogy honfitársaink jó része megérti: a Hortobágy nem egyszerűen a nyugati és a hazai turistáknak „kitalált” attrakció. Kálomista Gábor producernek is köszönhetően decemberben be tudják fejezni az Isten asztalán-t, amelyet a Duna Televízió várhatóan jövőre tűz műsorára.