Járulékos veszteség

Vasárnap Kabulban befejeződött a nagy „békedzsirga”, az Afganisztán és Pakisztán határvidékén élő törzsek mindeddig példa nélküli közös gyűlése. Mint azt már sokan jó előre látták, a hétszáz fős, háromnapos tanácskozáson „a terrorizmus elleni harcban” a résztvevők semmi jelentős haladást nem tudtak elérni, hiszen a konferencián csak azok nem voltak jelen, akikről szó volt: a tálibok.

Irakban kicsit akadozva mennek a dolgok, de ott van Afganisztán, ahol ha nem is virágzik, de legalább bimbódzik a demokrácia… Jó pár éve, a terrorizmus elleni háború kezdetén ez volt az irányadó szemlélet Washingtonban. Azóta változott a helyzet. Nem Irakban lettek rózsásak az állapotok, hanem Afganisztánban mélyül fokozatosan a válság. E hónap elején Camp Davidben az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush és Hamid Karzai afgán vezető dugta össze a fejét, hogy megpróbáljanak valami kiutat találni az egyre súlyosabb katonai állapotokból. Afganisztán elnöke így nyilatkozott erről a CNN-nek: „A biztonság az utóbbi két évben egyértelműen romlott, efelől nincs kétség.”
Az afgán kormány és segítői, a NATO-erők az Amerika által 2001-ben a hatalomból elzavart tálibok sorozatos akcióival kénytelenek szembenézni. A New York-i világkereskedelmi központ ledőlése után a tálibok, akik vallási alapú diktatúrát vezettek be Afganisztánban, nagy ellenállást nem tanúsítottak a nyugati erőkkel szemben, egyszerűen felszívódtak. Aki valamennyire is ismeri e kemény vidék történelmét, az jól tudhatja, hogy tartósan uralni ezt a területet sem Nagy Sándornak, sem a mongol kánoknak, sem az angol birodalomnak, sem a Szovjetuniónak nem sikerült. Az afgán ellenállók egy idő után súlyos veszteségeket okoznak a megszállóknak, akik előbb vagy utóbb már nem tudják elviselni az áldozatok növekvő számát, és elhagyják Afganisztánt. Most az Egyesült Államok ül az iskolapadban, hogy megtanulja ezt a leckét.
Hamid Karzai állítólag alapos fejmosást kapott Bush elnöktől azért, mert márciusban egy túszként fogva tartott olasz újságíró elengedéséért cserébe tálib foglyokat bocsátott szabadon. Az amerikai érvelés szerint ez csak olaj a tűzre, bátorítja a túszszedést. Most a dél-koreai presbiteriánus túszok ügyében valóban láthatjuk, hogy mennyire jelentéktelen szerepet játszik hazájában a kabuli kormány. Először felperegtek a harci dobok: Kabul katonai erővel is kész kiszabadítani a foglyul ejtett dél-koreaiakat. Aztán jött a nagy csend. Végül az e héten elengedett két túszról a tálibok közvetlenül egyezkedtek a dél-koreai túszszabadító delegációval. A dél-koreaiaknak eszükbe sem jutott, hogy a tárgyalásokra meghívják az országban azért mégiscsak illetékes afgán kormány képviselőit.
Talán nem véletlenül állítják egyre többen Afganisztánban Karzai elnökről, hogy bábfigura. Néha színjátékból felemeli a hangját, amikor a szövetséges erők bombázásainak következtében – mintegy „járulékos veszteségként” – pár tucat afgán polgári lakos életével kell elszámolnia. Belpolitikai népszerűségének különösebben nem használ, hogy csupán az idén háromszáz körül van a tévedésből legyilkoltak száma. A katonai módszerek változtatásáról épp ezért ő győzködte Busht, ha az amerikai elnök nem akarja, hogy „hű szövetségese” felélje a maradék politikai tőkéjét.
Egyvalamiben azonban kiválóan teljesít Afganisztán, ez a máktermelés. A tavalyi termésből mintegy 6100 tonna ópiumot – a heroin alapanyagát – tudtak kipréselni, az idén ennél is többet. Afganisztán kábítószer-nagyhatalom. De hát miért nem tesznek ez ellen valamit az ott állomásozó NATO-erők? A válasz egyszerű: nem akarnak további feszültséget a lakossággal. Hasonló volt Karzai reagálása is az amerikai ötletre, hogy a mákföldeket – a Kolumbiában alkalmazott módszerhez hasonlóan – repülőgépről vegyszerrel permeteznék le: „Ezt ne tegyék – szóltak aggódva Kabulból –, ugyanis már másnap általános népfelkelés törne ki, elsöpörve a kabuli kormányt a NATO-csapatokkal együtt.”
A veszélyt, amely egyszerűen a tálibok kezébe lökné a parasztságot, az Afganisztánban aktívan szerepet vállaló külföldi hatalmak is érzik. Afganisztán 28 milliós lakossága ma is nagy többségében földművelésből él. A kábítószer-kereskedelemből áramló pénzből jut a táliboknak is: felszerelésre, ellátásra, utánpótlásra, a csapatok kiképzésére. A déli tartományok általuk ellenőrzött területén épp ezért engedik, sőt bátorítják a máktermesztést. Afganisztán kábítószer-kereskedelemből húzott jövedelme több milliárd dollár, ez adja a „nemzetgazdaság” legjelentősebb tételét. A „békedzsirgán” felmerült a kábítószer-kereskedelem problémája is, „kíméletlen harcot” hirdettek ellene, persze csak szavakban.
Tavaly szeptemberben merült fel a béketanácskozás ötlete egy Bush, Karzai és a pakisztáni elnök, Musarraf közt rendezett háromoldalú megbeszélésen, amelynek épp ugyanez volt a témája, a békés együttműködés megtalálása a két ország között. Az első alkalommal Kabulban megrendezett tanácskozásra, amelyen a két ország határ menti hét tartományának törzsi és vallási vezetői vettek részt, csupán a zárónapon érkezett meg a belpolitikailag igencsak leterhelt Pervez Musarraf pakisztáni elnök. A „békedzsirgának” a tervek szerint egy előre meg nem határozott időpontban lesz folytatása Pakisztánban.
Afganisztán már évek óta azzal vádolja Pakisztánt, hogy titkosszolgálata menedéket nyújt a táliboknak, és általuk próbál beavatkozni az afgán belpolitikába, mintegy jelezve középhatalmi szerepét. A jelek szerint a pakisztáni biztonsági szolgálat – ha volt is neki – elvesztette befolyását a tálibok felett. A Korán-iskolák, a medreszék diákjai most már Pakisztánban akarnak muzulmán gyökerű államot teremteni, példa erre az iszlámábádi Vörös mecset elfoglalása, amelyet a fanatikus muzulmán hívőktől csak több száz halott árán tudtak visszavenni a pakisztáni fegyveres erők. A két „baráti és testvéri népnek” ezekre a problémákra kellett megoldást találnia.
Valójában a határ menti rész lakossága egy nép, a pastu. Afganisztán lakosságának a legjelentősebb részét ők adják – 40 százalékot –, mint ahogy a tálibok zöme is közülük verbuválódik. A fent említett hét tartomány 3,6 milliós lakossága majdnem egészében pastu etnikumú. A két ország közötti 2500 kilométeres határból 1450 kilométer zord, hegyeken átvezető, gyakran csak gyalogszerrel megközelíthető terület. A pastu nép kemény harcosokból áll. Büszkék arra, hogy a történelem során senki nem tudta leigázni őket. Az ősi gyökerek számukra az elsők, és még az igen rideg szabályokból álló muzulmán vallásuk is fontosabb, mint az ország, ahol élnek.
Az igen vendégszerető népnél természetes volt az együttérzés a határ másik oldaláról érkező tálibok iránt, hiszen rokonokról volt szó. A pastunvali, a helyi szokásjog alapján még egy kellemetlen vendéget is szívesen kell látni. Így menedékre, búvóhelyre és biztonságra talált köztük az afganisztáni tálibok vezetője, Omar molla, és egyes hírek szerint ezen a területen rejtőzik Oszama bin Laden, az Al-Kaida nemzetközi terrorszervezet első embere is. Pakisztánban eddig ki nem mondott autonómiában éltek, a központi kormány képviselői inkább csak jelképesen voltak jelen. Ez az engedékeny felfogás most borulni látszik: a Fehér Ház ugyanis megpendítette a gondolatot, ha a pakisztáni kormányzat nem csinál semmit a területen védelmet élvező terroristák ellen, akkor majd ő veszi kezébe a dolgot, és bombázni fogja a feltételezett állomáshelyeiket. Még csak ez kellett volna Musarrafnak! Iszlámábád végül engedett a nyomásnak: katonai egységeket küldött Észak- és Dél-Vazirisztánba, hogy a helyszínen kutassanak a terroristák után. Természetesen a hadsereget nem fogadták szívesen ezeken a területeken, az összetűzések egyre súlyosabbá válnak. Egyesek szerint valóságos háború dúl e világtól elzárt helyeken.
Nem csoda, hogy e két pakisztáni tartományból senki sem vett részt a kabuli tanácskozáson, amelyen talán az egyetlen eredmény az volt, hogy Musarraf elnök zárszavában elismerte: valóban Pakisztánból kaptak támogatást a tálibok. A kiadott zárónyilatkozat szerint a felek mindent megtesznek, hogy területükön ne létezhessenek terroristakiképző bázisok és olyan helyek, ahol terrorista személyek védelmet élvezhetnének. Az afgán kormányra is történt utalás a nyilatkozatban: „keresnie kell az utat az ellenzékkel való megbékélésre”, magyarán azokkal a „mérsékelt” tálibokkal kellene tárgyalásokba bocsátkoznia, akik hajlandók lennének csatlakozni a kabuli kormányhoz.