Kinek jó a magánnyugdíj-pénztári tagság? Első válasz: azoknak a férfiaknak, akiknek a jövedelme nem több, mint az átlagkereset háromszorosa, és legalább harminc év múlva mennek nyugdíjba. Második válasz: ahogy ma működik, senkinek. Harmadik válasz: a globális pénzintézeteknek, amelyek rátehették a kezüket a magyar társadalomban felhalmozódó legnagyobb pénztömegre.
Lássuk, melyik mellett és ellen milyen érvek, tények szólnak.
– Nem lehet pontosan tudni, mi volt a Horn-kormány szándéka, amikor 1997-ben törvényt hozott a magánnyugdíj-pénztári rendszer bevezetéséről – mondja Mészáros József egyetemi oktató, az Orbán-kormány alatt az Országos Nyugdíj-biztosítási Főigazgatóság főigazgatója. – Betömni a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap száját, piacot teremteni a pénzintézeteknek, vagy érdekeltséget teremteni az öngondoskodásra. Mindenesetre sikerült olyan rendszert létrehozni, amilyen sehol a világon nincs. Magyar specialitás, hogy a pénztárak önkormányzati rendszerben működnek, a tulajdonosok maguk a tagok, így csőd esetén ők a felelősök is. Valójában azonban a menedzsment, illetve a pénztár mögött álló bankok, biztosítók döntenek a befektetésekről.
A második világháború végéig Európában úgynevezett fedezett nyugdíjrendszer működött, a járadék alapjául a jogosultak befizetései és azok hozamai szolgáltak. A háború azonban elvitte a nyugdíjpénztárak tőkéjét, helyükre az államnak kellett állnia. A kontinentális Európa nagy részén, Magyarországon is, kiépült tehát a felosztó-kirovó rendszer, a nyugdíjak fedezetét az aktívaktól szedik be, és a passzívaknak adják oda. Ez a struktúra azonban csak addig működik, amíg a társadalomban demográfiai egyensúlyhelyzet van, a gazdaság egyenletesen növekszik, és a dolgozó generációk ki tudják termelni a nyugdíjakat. Nem titok, hogy ez az egyensúly felborult, sőt a helyzet egyre rosszabbodik. Ennek kívánt elébe menni 1997-ben a Horn-kormány a nyugdíjreform elindításával, a magánnyugdíj-pénztári rendszer bevezetésével, vagyis a fedezeti rendszer újjáépítésével. A folyamat végére mindenki a maga által befizetett öszszegből, illetve az annak befektetése révén keletkezett haszonból kapja majd nyugdíjának egy részét. Szép terv, csakhogy azon nyomban 180 milliárd forintos hiány keletkezett az állami nyugdíjrendszerben, hiszen a munkavállalók a nyugdíjjárulékukat nem az állam, hanem a magánpénztárak kasszájába fizették be, az öregségi nyugdíjakat viszont továbbra is folyósítani kellett. A hiányt, amely csak 2013-tól, tehát az első magánnyugdíjak kifizetésétől kezdve mérséklődik, jelenleg az állam pótolja az adófizetők pénzéből. Az átmeneti generációk emiatt kétszeresen fizetik meg a nyugdíjjárulékukat.
Máig folynak a szakmai viták arról, ez volt-e a helyes út és a megfelelő idő a nyugdíjbiztosítás második pillérének, a magánnyugdíjrendszernek a létrehozására. Döntésével a Horn-kormány előrehozta azt a hiányt, amelyről tudható volt, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül jelentkezik, csakhogy ezt olyan időszakban tette, amikor az államkassza nem nyereséges, hanem éppen veszteséges volt. A hiány finanszírozása tehát túlságosan nagy terhet jelentett. A kormány szakértői azonban – jól vagy rosszul – úgy ítélték meg, nem szabad tovább várni.
Bogár László közgazdászprofesszor, a neoliberális gazdaságpolitika egyik legjelentősebb hazai kritikusa szerint nyilvánvaló, hogy ezúttal is a multinacionális tőkeérdek érvényesült. Felhívja a figyelmet: a nemzetközi tőke természete pedig olyan, hogy még arra sem ügyel, juttasson vissza valamennyit a nyereségéből. Miközben 1988 és 2008 között az egy keresőre jutó reálbér-növekedés csupán 0,7 százalékos, a bérszínvonal a harminc évvel ezelőttivel, vagyis az 1978-assal azonos, a multik profitja évente 23 százalékkal nő. A Bokros-csomag idején 20 százalékos volt a reálbércsökkenés, de 40 százalékos a tőkejövedelmek emelkedése.
– A magyar nyugdíjrendszer válsága a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején kezdődött – mondja a közgazdász. – A válság lényege, hogy kevesebb a kereső, a befizető és több a pénzkivevő. A közeledő vészt a magyar társadalom ösztönösen érezte, hiszen a nyolcszázezer rokkantnyugdíjas közül két-háromszázezer gyakorlatilag menekült, csekély pénzért megvette a kis, de biztos nyugdíját. A rendszerváltozással járó társadalmi átalakulás jó alkalom lett volna arra, hogy az alapkérdésekben – népesedés, egészség, nyugdíj, nemzedékek közötti szolidaritás – párbeszéd kezdődjön, hisz ezek hosszas kezelést igénylő problémák. Ki kellett volna mondani, hogy a nemzet spirituális alapja szétesett, a létmód válságban van, a nép nem akar szaporodni, egészséges lenni, vagyis úgy viselkedik, mint a beteg állat. Viták helyett azonban átvettek egy javarészt angolszász politikai rendszert (Magyarország, Lettország és Lengyelország a legamerikanizáltabb a posztkommunista országok közül), és azt várták, tíz–tizenöt év alatt magától elkezd működni, hiszen nyugaton is működik. Eltelt majd húsz esztendő, és a négy alapkérdés tekintetében nemcsak rosszabb lett a helyzet, de a megoldás feltételei is romlottak. Az átfogó stratégia kiépítése, a megegyezés szinte lehetetlen. Nem alakult ki átfogó vita, nem született megegyezés a kérdések kezelési pályáiról, sem arról, hogy milyen intézmények és hogyan segítsék a diskurzust. Így azután a rendszert négyévente ráncigálják.
A magánnyugdíjpénztárak működésének törvénybe iktatása a hárompillérű nyugdíjrendszer második pillérét teremtette meg. Az állami és a már a kilencvenes évek eleje óta működő önkéntes nyugdíjalap mellé a pályakezdők számára kötelezővé tette azt az öngondoskodó rendszert, amelybe az akkori munkavállalók egyharmada lépett be. Ez az arány ma már egynegyed, vagyis a négymillió járulékfizetőből csupán egymillió számíthat tisztán állami nyugdíjra. Jelenleg az összes befizetésnek, a nyolcezermilliárd forintnak több mint a fele folyik be a magánnyugdíjpénztárakba. Bár szükség lett volna egy ötéves átmeneti időszakra, hogy a kivont nagy mennyiségű pénz miatt az állami nyugdíjalap meg ne roppanjon, s az Orbán-kormány meg is próbálta lassítani a folyamatot, a Medgyessy-kormány azonnal viszszagyorsított.
– Harmincöt évre kitekintő előszámítás készült 1997-ben – mondja Bogár László –, amelynek lényege, hogy a magánnyugdíjalapok itthon fektetik be a tőkéjüket, és ennek profitjából pótolják vissza az állam kiesett bevételét. Élt ugyanis a remény, hogy olyan mértékben gyorsul fel a gazdasági növekedés, hogy abból pótolható lesz a hiány. Nem így lett. Meggyőződésem azonban, hogy mindez egyetlen célt fedezett: átengedni a globális tőkének ezt a nagy pénztömeget. Beindulhatott a biznisz, amely tízezer ember üzlete alkuszoktól a bankokig, biztosítótársaságokig. A magánbiztosítók működési költsége háromszor akkora, mint az államié, az államiban nincs profit, nincs piaci fizetés, nincs marketingköltség. És most, tíz év elteltével, amikor még nincs is tömeges tapasztalat arról, hogyan működik mindez, az állam képviselői részéről máris elkezdődött az óvatos beszéd arról, hogy kiderülhet, lesznek vesztesei is az üzletnek. A tervekben ötven százalékkal magasabb nyugdíjkifizetés szerepelt, most úgy látszik, húsz–harminc százalékkal lehet alacsonyabb ez a nyugdíj, mint az állami.
A Pénzügyminisztérium máris megszellőztette, hogy szükség lesz állami rásegítésre, a félrevezetett járulékfizetők kárpótlására, vagyis hogy a profitorientált magánbiztosítók helyett ismét az adófizetők pénzéből kell kipótolni a veszteséget. A magánnyugdíjrendszer arra épül, hogy a befizetéseket a pénztár haszonnal forgatja, s a haszonból végül a pénztári tag úgy részesedik, hogy annak gyümölcsét a nyugdíjkirováskor (vagyis amikor már nyugdíjat kap) élvezheti.
Ma egy magyar munkavállaló fizetésének 8,5 százalékát fizeti ki nyugdíjjárulékként. Ha magánnyugdíj-pénztári tag, ebből a pénzből nyolc százalék a magánbiztosítóhoz, fél százalék az államhoz kerül, valamint az állami alapba kerül a munkáltató által fizetett húszszázalékos nyugdíjjáruléka is.
A jelenlegi törvény szerint a munkavállaló majdani nyugdíjának hetvenöt százalékát fizeti az állam, a fennmaradót a magánnyugdíjpénztár. Aki tehát nem pályakezdőként lépett be a magánnyugdíjpénztárba, önként mondott le állami nyugdíja egynegyed részéről. Voltak, akik akkor nem jól számoltak. Ez a magyarázata annak a közelmúltban felröppent hírnek, amely szerint a következő hónapokban több mint 150 ezer magánnyugdíj-pénztári tag léphet vissza az állami kasszába, az ő időskori járandóságuk ugyanis, ha maradnak a magánnyugdíj-pénztári rendszerben, az eltelt rövid idő és az ebből következő alacsony hozam miatt kevesebb lenne, mint az állami nyugdíj.
*
– A jelenlegi magyar nyugdíjrendszer az állandó emelések és a tizenharmadik havi nyugdíj bevezetése miatt a túlígérés állapotában van – mondja Mészáros József. – Mivel nem teljesült az a józan elvárás, hogy egy-egy generáció állítsa elő a saját későbbi nyugdíját, a kormány kénytelen a jövőből átcsoportosítani forrásokat. Mivel 180 milliárd forint hiányzik a rendszerből, állampapírokat bocsát ki, amelyeket a magánbiztosítók vásárolnak meg. Emellett a demográfiai oldal is deficites, 160 ezer gyerek helyett csak 95 ezer születik, vagyis a társadalom megtakarítja egyharmad gyermek felnevelésének a költségeit. Ezt a pénzt félre kellene tenni, ehelyett felélik. A magyar nyugdíjrendszerben problémát jelent az is, hogy öszszekeveredik a nyugdíj és a szociális ellátás. Az alacsony nyugdíjkorhatár és az egyre magasabb életkor miatt az emberek nem termelik ki az időskori ellátásukat. Tíz–húsz év munka után nyugdíjat folyósítani ugyanis valójában szociális ellátás, ha azt számoljuk, hogy egy év nyugdíját két és fél, három év alatt termeljük meg. Mivel a magyar nők átlagosan 17,5 évig élnek nyugdíjasként, valójában negyvenévnyi munkaidő szolgálna a nyugdíjuk fedezetéül. És még nem beszéltünk a korkedvezményes és a rokkantnyugdíjasok százezreiről. A magyar rendszer tehát egyszerre próbálja megoldani a szociális ellátás és a biztosítási elv nehezen összeegyeztethető feladatát.
A Horn-kormány által elindított nyugdíjreformot az Orbán-kormány megpróbálta lassítani. Egy esztendőre, 2002-ben megszüntette a pályakezdők kötelező magánnyugdíj-pénztári belépését, valamint lehetőséget biztosított arra, hogy akik akarnak, visszatérhessenek az állami rendszerbe. Sokan éltek vele. Emellett azt tervezte, hogy nemzeti nyugdíjalapot hoz létre, amelyben nyilvántartják minden tag befizetését, és a tőkét elkülönítve, vagyonkezelővel működtetik. A befizetések kisebb részét pedig a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésére fordították volna. E rendszer előnye, hogy saját számlája ismeretében mindenki maga dönthetett volna nyugdíjba vonulásának idejéről. A kormányváltás azonban elsöpörte a tervet. Maradt a Horn-féle magánpénztári rendszer, amelyet azonban folyamatosan korrigálni, pontosítani kell, sőt piaci verseny híján az állam feladata lett, hogy korlátozza a profitéhséget, védje a polgárait.
A magyar magánnyugdíj-pénztári rendszer nem volt tisztességesen előkészítve, átgondolva. Nem tisztázottak a magánnyugdíjpénztárak tulajdon- és felelősségviszonyai, magasak a működési költségek, amelyek a nyereség rovására mennek, emellett viszonylag alacsonyak a hozamok, és félrevezető a hozamszámítási mutató is. Mészáros József szerint ugyanakkor értelmes szabályozás, fegyelmezett költségvetési gazdálkodás mellett jó lehet a magánnyugdíjpénztárak működése. A szakértők egyetértenek abban, hogy a jelenlegi önkormányzati forma, tehát hogy a pénztáraknak a tagok a tulajdonosai, rendszeridegen elem. A kis pénztárak esetében még csak-csak működőképes, a nagyok esetében azonban csak formalitás. A járulékfizetők többsége nem is tudja, hogy beleszólhatna pénztára befektetési politikájába. A menedzsment nem is lelkesedik az ötletért, a taggyűléseket nem véletlenül tartják diszkrét szűk körben. A pénztárak többsége mögött nagy bankok és biztosítótársaságok állnak, kezelik a portfóliót. Ám e kapcsolatnak nincs jogi alapja, a pénzkezelőknek nem kell felelősséget vállalniuk a hozamért.
Nyugaton szigorú szabályokkal működő befektető- vagy kezelőalap intézi a pénzügyi tranzakciókat, és felelősséget is vállal a kockázatért. Nálunk, épp a tulajdonosi ellenőrzés hiánya miatt, a pénztárak hozama rendre a befektetési alapok hozama alatt marad, a nyugdíjbefizetők tehát gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, mint a befektetők.
A másik egyre égetőbb gond, hogy mind a mai napig nincsenek tisztázva a járadékfizetés, vagyis a nyugdíj kiszámításának szabályai. Mindössze annyi olvasható a jelenleg hatályos törvényben, hogy „a járadékokban nem lehet a nemeket megkülönböztetni”. Ez pedig megnyugtatásnak édeskevés. Mészáros József azt mondja, nincs semmiféle számítás amögött, valójában mekkora is a járulékigénye egy tisztességes öregkori nyugdíjnak. Így a most fizetett nyolc százalék éppoly hasraütésszerű, mint lenne a hat vagy a tíz. Mivel pedig a magánbiztosítóknak a hatályos jogszabályok szerint nemcsak az öregségi kockázatot (tehát hogy a nyugdíjas túléli az átlagéletkort), hanem a hátramaradók és a rokkantság kockázatát is vállalniuk kellene, elérték, hogy a minden bizonnyal rosszul járó örökös visszaléphet az állami rendszerbe, ami az üzleti világ szabályai szerint abszurditás.
A Magyar Nemzeti Bank szakértői, Orbán Gábor és Palotai Dániel elemzők számításai szerint a megalakulásuk óta átlagosan évi 2,1 százalékos nettó reál-, tehát infláció feletti hozamot elérő magánnyugdíjpénztáraknak legalább évi 2,7 százalékot kellene teljesíteniük ahhoz, hogy a tagok járadékának értéke lépést tartson az állami nyugdíjrésszel. A jobb teljesítményhez egyszerre kellene csökkenteni a költségeket, és kockázatosabb befektetéseket vállalva növelni a hozamokat. Mindezt azonban gátolja a pénztári piac 90 százalékát lefedő nagy banki és biztosítói hátterű pénztárak közötti csekély verseny.
A magánnyugdíj-pénztári rendszer szülőatyái hittek abban, hogy a verseny hatékony lesz, de mert nem így lett, az államnak kellett közbeavatkoznia, mondja a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) főigazgató-helyettese, Erdős Mihály. Így január elsejétől korlátozták a pénztárak által elszámolható működési és a hozamra terhelhető költségeket is, ez az idén már csak 0,9, jövőre 0,8 százalék lehet, és a pénztáraknak 2009-től választható portfóliókat, vagyis befektetési csomagokat kell kínálniuk tagjaiknak.
– A hazai magánnyugdíjpénztárak ma 70 százalékban állampapírba fektetik a pénzt, és csupán tizenöt–húsz százalékban részvénybe, de még abba is javarészt a befektetési alapokon keresztül – mondja Erdős Mihály. – A részvénybefektetéseknek nagyobb a kockázatuk, de hosszú távon nagyobb hasznot is hoznak. Angliában, Írországban vagy Hollandiában a pénztári befektetések hetven százaléka nagyobb kockázatú részvény, a konzervatívabb Németországban vagy Franciaországban csak harminc–negyven. A magyar magánpénztáraknak is hamarosan váltaniuk kell, a korcsoportok szerint kockázatosabb vagy biztonságosabb befektetéseket kell kínálniuk. A legfeljebb tízszázalékos részvényarányt tartalmazó „klasszikus” portfóliót kell ajánlani 2009. január 1-jétől azoknak, akik öt éven belül mennek nyugdíjba. Akiknek a nyugdíjazásáig tizenöt évnél kevesebb van hátra, azoknak a 10–40 százalék közötti részvényarányos „kiegyensúlyozott” csomag az ésszerű. A fiatalabbaké a legdinamikusabb, negyven százalék feletti a részvények aránya. A pénztártagok dönthetnének a nyugodtabb gyarapodás vagy a nagyobb kockázatú hozam mellett is, ez utóbbiból csak a közvetlenül nyugdíj előtt állók kénytelenek kimaradni. Kérdés, mennyien lesznek, akik valóban átgondolják, akik élnek a választás, a beleszólás lehetőségével. Ez a magatartás ugyanis ma még nem jellemző. Pedig a PSZÁF honlapján is folyamatosan tájékozódhatunk arról, hogyan áll a magánnyugdíj-befektetésünk, milyen hozamot produkál a pénztárunk, mekkora költséggel dolgozik. Így bármikor válthatunk, továbbállhatunk, ha nem vagyunk elégedettek a teljesítményével.
Úgy tűnik tehát, hogy ha lassan is, veszteségekkel és vesztesekkel, megkezdődik a magánnyugdíjpiac szabályozása. Ha a pénztárak ügyesen forgatják a tőkéjüket, tagjaik akár jól is járhatnak. De hogy ne legyünk teljesen nyugodtak, hallgassuk, mit mond a jövőt illetően Bogár László közgazdász.
– Optikai csalódás, hogy a nagy, jól prosperáló nyugdíjpénztárak multinacionális részvényekbe fektetnek. A haszon ugyanis nem máshonnan, hanem a harmadik világból származik, ahol sok a munkáskéz, és nagyon alacsonyak a bérek. De mi lesz, ha Ázsia, benne Kína és India megerősödik, nem hajlandó tovább finanszírozni a Nyugat hasznát, hanem a kezébe veszi a világ pénzügyi életének az irányítását? Akkor bizony kiütik a talapzatot. Hogyan és mikor következik be, nem tudni, de biztos, hogy ez tíz–húsz éven belül komoly kockázatot jelent.
Amikor Bogár professzor jóslatát kérdésként teszem fel Erdős Mihálynak, kérdéssel felel: és mi lesz akkor a világgal?
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
