Köznapló

Augusztus 23., csütörtök
Utálom a bedekkert. Döglött holmi. Aki nincs a helyszínen, semmire nem jut vele. Bezzeg más olyan könyvet kézbe venni, amilyen Eötvös Károlyé a Balatonról. Elolvasni képtelenség, csak olvasni lehet, újra meg újra.
Ma odautaztunk. Úgy volt, hogy négy napra megyünk, de másfél lett belőle. Viszont voltunk Füreden, fölmentünk Tihanyba, úgy éreztük, hogy tündérországban járunk. S miért kéne másként gondolnunk? Az út, amely a Dunakanyarból Tihanyba ível, királyok és olyanok lába nyomát őrzi, akik számunkra szentek.
Az első köztük Széchenyi. Szinte látni lehet, merre járt. Nem a szavak embere volt, a tetteké. Gőzhajó, színház, kikötő – és ez csupán Füreden. A város gyönyörű bizonyíték arra, mit lendített a magyar nemesség az országon a XIX. században. De két kérdést is intéz hozzánk. Az első: van-e, aki a szétpusztított magyar nemesség helyére állt? A második: árulják-e bárhol a tó partján Eötvös Károly könyvét, melyből megtudni, kiket tisztelhetünk azokban, akik örömünkre igazítottak a tájon, vagy azt, hogy mint épült fel például a füredi magyar színház? (Erre van válasz: nem árulják.)
A színház dolgát Kisfaludy Sándor pendítette meg. Az irodalomtörténet gyönge költőnek tartja, nekem mégis kedvem telik abban, ha elővehetem a Himfyt vagy verseit a tanúhegyekről: a Csobáncról, a Tátikáról. Nem nagy versek, nélkülük mégis üresebb lenne a táj. Üresebb, színtelenebb. Kisfaludy délceg volt, jóképű: testőr. A magyar testőr Mária Terézia óta a császár kedvence. Kisfaludy nem az, mert renitens. Szoknyákat emelget mindenütt. Megtagadja a parancsot, mondván, rossz parancsok.
Katonaként csak vereségek. Talán azért, mert folyton Napóleonnal találja szemben magát. Milánóban a fogságába esik, a győri csatában fut előle, mint a többi. Ezt egész életében szégyelli. Öregkorában magyarázza is: Kossuthnak élőszóban, az olvasónak versben – egyiket sem érdekli.
Ami fontos, előtte történik. Ezerhétszázkilencvenöt augusztusában testőr barátja, Skublics Imre magával viszi Hosszúfalvára, és ott meglátja a gyönyörű Szegedy Rózát. A csélcsap költő megnémult, és „úgy állt ott, mint egy fajankó”. Róza is ír a találkozásról: „A szív ezer hangokkal kiáltá kebelemben: Ő az!”
Szerb Antal is kitér erre irodalomtörténetében: „Talán az egyetlen jobb költőink közül, akinek sikere volt a nőknél.” A teljes boldogságra azonban még várni kell. Szegedy Róza gazdag, okos és számító, a költőnek sok mindent kellett a lába elé tennie, míg végre elnyerte a kezét. Egyedüli a költő abban is, hogy ügyesen és örömmel gazdálkodott. A badacsonyi hegy leve az ő pincéjében érett a legzamatosabbra.
Árva költőink legtöbbje fanyalog, ha szóba kerül Kisfaludy Sándor neve. Hamvas megbocsátóbb: „Ha valaki a méhes nappali álmodozásának hangulatát kívánja, olvassa a Himfyt. Semmi alapja nincs, semmi mélysége, semmi gondolata, semmi zenéje. Zsongása és hangulata van…”
Igen-igen, de Csokonai nem tudott volna színházat építeni. Petőfi és Arany sem, Ady és József Attila pedig végképp nem. A füredi színház Kisfaludy érdeme. Kellett hozzá Széchenyi s a környékbeli nemesség, de hév, szív és lelkesítő erő csak a költőben volt. Hogy mint lett a csapodár testőrből országépítő honfi, csak Szegedy Róza tudja.
A nők viszik előre a világot. Meg időnként hátra.
Jó volt a Balatonon. Másfél nap aranykeretben.

Augusztus 26., vasárnap
Látták? Óriási! A közszolgálati tévé ma főműsoridőben A Tenkes kapitányát adta – huszadszor. Vagy ötvenedszer. Előtte hetekig a Rózsa Sándor ment. Újra látni a Fekete várost, megy a Jó estét nyár, jó estét szerelem is: rohanunk vissza a „mámorító” hatvanas évekbe. Ha így megy tovább, a hétfő újra szünnap lesz, és az adást csak délután kezdik el.
Régen várom már, hogy valaki megkérdezze a tévéelnököt: miért nem látni a képernyőn a mai Magyarországot? Nem ahogy a politikusok látják, hanem ahogy tényleg van. Hová tűntek a riportok? Miért nem járják a falvakat, hogy megtudjuk, miért kerül majd ennyibe a liszt, és miért sütnek jobb kenyeret Szlovákiában, mint nálunk?
A válaszhoz fölösleges az elnök. Nélküle is tudjuk: A Tenkes kapitánya nem a hatvanas éveket idézi, hanem a jelent takarja. Ahogy takarta annak idején. Más kérdés, hogy ez egy tehetségtelen brancs. A Kádár-években legalább készült néhány film, amelyet vetíteni lehet harminc-negyven év után is. Ma mi készül, ami mond valamit, és nézni lehet majd negyven év múlva is? Korda Gyurit, ahogy slágert válogat? Na, szépen vagyunk…

Augusztus 28., kedd
Elég volt három nap, hogy bizonyítva lássam, hazám rossz bőrben van. Egyformán látni külső-belső gyengeségét.
A belsőt az úgynevezett Magyar Gárda igazolja. Az, hogy az ország bajait bizonyos körök csak általuk hiszik gyógyíthatónak. De ugyanígy beteg dolog az is, hogy gyönge idegzetű vezércikkírók mondataiban már a bandérium megjelenése előtt dűlt-borult minden, és úgy hisztériáztak, mint egy öregedő szubrett, aki félti korábbi szerepeit.
Hazám külső gyengeségét más jelzi. A kormányfő jelentései. Több lap írt róla, hogy ezeket nemzetközi zsidó szervezeteknek küldte. Az embernek szöget üt a fejébe: miért nekik? Nem vagyunk már tagja az ENSZ-nek? Kiraktak bennünket az unióból? Ha a dolgok e részét örökös hallgatás övezi, az gyanúra ad okot. Arra, hogy a demokrácia csak bizonyos körök számára az, amit e szó jelöl. A többi lehajtott fejjel tegye a dolgát, és vegye tudomásul, hogy az ő dolga a pontos adó- és vizitdíjfizetés.
Gyurcsány azért tette ezt, mert kényszerhelyzetbe került, és egy gyönge országgal mindent meg lehet tenni.
De nézzünk legalább egyszer körül!
Az elmúlt évtizedekben Lengyelország és (Szovjet-)Oroszország szinte az utolsó szálig elűzte többmilliós zsidóságát. A franciáknál zsinagógákat gyújtogatnak. Egyik német tartományi parlamentben legális tényező egy náci párt. Tagjai ölnek – igen, ölnek –, még sincs ekkora ribillió, mégse antiszemitázzák le az országot világlapok. Nem kényszerítették Chiracot vagy Schrödert jelentéstételre, se nemzetközi sajtótájékoztatóra, ami egyenlő a politikai pellengérrel, meg ami még rosszabb: a gyámsággal.
Mindez az én rossz híremet is kelti, és ezt felháborítónak tartom. Politikusainkat meg anyámasszony katonáinak.
Hogy mindez idáig fajult, azért tényleg a miniszterelnök felelős. (Ez a szó kikopott a közéletből. Nincs felelős kormány, nincs felelős minisztérium – helyettük szélhámosok vannak.) Az ma már nyilvánvaló, hogy a magyar miniszterelnök gyönge. De tán jobban illik rá, hogy puha. A puhák persze vágynak arra, hogy keménynek lássák őket. A tavalyi október ékesen példázta ezt. Gyurcsány rendőreivel összeveretett mindenkit, aki az utcán járt. Mintha üzenni akart volna Orbánnak, hogy az utcát sem adja, az is az övé. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Tamás Gáspár Miklós okkal állapítsa meg: Gyurcsánynak mára akkora gyűlölettel kell szembenéznie, amekkorával még Szálasinak vagy Rákosinak sem kellett, pedig ők gyilkoltak.
Kétezer-hat tavaszán, mikor kiderült, hogy Gyurcsány nyerte a választást, elgondolkoztam, kinek a találmánya ez az ember. Mert olyan csak a mesében van, hogy jött a szegény pápai proli fiú, elnyerte a királykisasszony kezét, majd a miniszterelnökséget. Nem. Ezt az embert kiszemelték valakik, s egy darabig úgy látszott – a múlt időben –, hogy teljesíti mindazt, amiért fölemelték. Kik? Én akkor az Apró-klánra gondoltam.
Az „öreg” Apró ügyes fickó lehetett, ha egyedül – mert csak ő – végig a politikai élbolyban tudott maradni. Lánya, Piroska továbblépett. Ő azt is megtanulta, hogy kell politikai változásokból, például a két Németország egyesítéséből tőkét kovácsolni. Bejáratos volt hozzá Medgyessy Péter, és abban bizony női kezeket látok, hogy lányának, Dobrev Klárának a férjét, a szinte ismeretlen, ám addigra már módos pápai proli fiút Medgyessyvel beemeltette a kormányba. Nem kizárt, hogy a lemondásról is abban a rózsadombi villában döntöttek…
Följebb azt írtam: dühít, hogy ez a gárdistatörténet rossz híremet kelti. Nem tettem hozzá, miért. Mert felfújták a történetet, márpedig a Lajtától nyugatra az európai polgárok agya finoman szólva töppedt: elhiszik, amit félrevezető lapjaik írnak. Elhiszik, hogy ez az ötvenhat ember a hónaljukban veszélyt jelent. De hát akkor az is veszélyes, ha huszonkét hónapos lányommal meg Czinka Pannával, a macskával, valamint a Mocsaras dűlő fuvarosával, bolond Sándorral, aki logisztikai céllal hozza majd a lovát is, kinyilvánítjuk, hogy mi vagyunk a marosi kommandó – remélem, elég félelmetesen hangzott. Írnak majd rólunk a lapok, ahogy az ötvenhatokról írt a mértékadó falusi St. Galler Tagblatt, fontolgatva, hogy operettfigurák vagy fasiszták ezek – istenem, de szánalmas volt, hogy a Népszabadság kínjában csak ilyen lapot tudott előkotorni a világhálóról.
Ma már nyilvánvaló, mire megy ki a játék: politikailag példátlan, hogy egy demokráciában kormánypártok meg akarják buktatni az ellenzéket. De olyan se történt sehol, hogy a nemzeti szimbólumokon kívül a viseletekre is rásüssék a fasiszta bélyeget. Egy ingre, egy lajbira. Mint tette Magyar Bálint az ATV kamerái előtt. Nyilasöltözéknek mondta a fekete nadrágot, a fehér inget és a fekete mellényt. Tehát azt, amiben őseim a Nagykunságban századokon át jártak – igaz, bakancs helyett ők csizmát húztak a feszes nadrághoz.
Hagyjuk a dagadt szennyest és a politikai vurstlit másra. Nekünk ilyesmire nincs időnk. Sürgősen hozzá kell fognunk, hogy a családokban építsük fel az új Magyarországot. A jövő héten erről írok majd.