Köznapló

Augusztus 17., péntek
Vannak szerencsés napok. Néha a számmisztika szerint is azok, mint a mai. Az év számainak összege 9, a hónapé 8, a nap 17, összeadva 34-et kapunk. E szám a tapasztalatból származó erőt jelenti. Az emberek és a dolgok megfigyeléséből következő hasznot. Van ilyen haszon.
Pár hete nyugati vendégeink voltak, és módunk volt megfigyelni őket. Jól alakult az együttlét, s épp derűsen teáztunk, mikor arra lettem figyelmes, hogy a Lajtán túliak simfelik az országot, a kormányt, a szegénységet, meg úgy egyáltalán. Hohó, ezt már nem… Jogosítványa erre csak az itt élőnek van. Közbeszóltam, hogy a helyükben már csak azért sem ítélnék ilyen élesen, mert egy ideje nem az ő térfelükön pattog a labda.
Letették a teáscsészét. Hogy nem ott? Akkor hol? Ázsiában. Kacagtak. Ugyan. Ha így volna, miért özönlenek milliószám az ott élők nyugatra? Azért, feleltem, mert a folyton háborúzó fehér ember – a keresztény Isten igéivel ajkán – háborút és nyomort hozott a nyakukra. Úgy döntöttek, visszaszerzik, amit elvettek tőlük. Úgy látom, jól haladnak.
Lendületben voltam, és mondtam tovább.
A győztes nyugati világ a háború után Sztálinnal aljas egyezséget kötött. Ezért lett Európának e részén kommunizmus, őket meg évtizedeken át védte a vasfüggöny, élhettek jólétben kedvükre. Eljött a fizetség ideje, az ázsiaiakhoz ezért csatlakozik a lengyel, a román, a bolgár munkás. Valamikor le kell kvittelni az elmúlt ötven évet. És hogy lássák, van jövőképem, vendégeink tudomására hoztam, hogy az európai jövő ízes tortájában gyertyaként néhány minaretet látok meredezni.
Az iszlám említése nyomán vendégeink mocorogni kezdtek. Addig nem vették észre a falon Csontváry Marokkói tanítóját. Egyikük azt kémlelte, a másik az óráját, és hamarosan szóltak, hogy mennének. Csendesen köszöntek el, s azóta sem tudom eldönteni, gonosz voltam-e velük. De ha a pozsonyi csatára gondolok, vagy Madéfalvára, megnyugszom.

Augusztus 19., vasárnap
1988-ban már sehogy nem találtam a helyem. Úgy éreztem, mindenki a hitelezőm, és nincs mivel kifizetnem őket. Ügyes vagy, fiú, lapogatták a hátam, köztük olyanok, kiknek érintésétől szinte hányingert kaptam. Nem söpörhettem le a kezüket magamról. Nekik már volt könyvük, nekem még nem. Ha bárki azt mondja akkor, válasszak egy párizsi út vagy az első kötet között, gondolkodás nélkül az utóbbira voksolok, de senki nem tett ilyen ajánlatot. Irigyeltem azokat, akikhez jobb volt a sors. Ügyesebben tekergették a szót, a gerincük is más matériából volt. Könnyebben hajlott. Valamit tennem kellett.
Az erények elé az istenek az izzadságot rakták, nehéz célt kell hát magam elé tűzni, akkor sikerülni fog, gondoltam. Bekopogtam a főszerkesztőhöz. Végigmegyek az országon, mondtam. Le se tette a kávéscsészét. Azt csinálod folyton, szürcsölte. De nem gyalog. Megállás nélkül zaklattam az ötleteimmel, inkább beleegyezett.
Október 6-án indultam zuhogó esőben, és ezer kilométer után november 19-én érkeztem a keleti határhoz. Az írások útközben készültek, gyakran árokparton ülve, hetente közölte őket a lap. Két hónap múlva elkészült a teljes kézirat, indulhattam kiadót találni. Hamar kiderült, aki nincs a pikszisben, annak semmi esélye. Se engem, se a könyvet nem vállalták. Remek, de nincs pénz rá, mondták, mások hitegettek. Évek mentek el, úgy hittem, átok ül rajtam. De aztán kékebb lett az ég. Táncsics-díjat kaptam, majd üzent valaki, hogy Spéter Erzsébet vár.
A többi díjazott is ott volt a Fészekben. Mind okos és szellemes. Akkor még nem szoktam a nyilvánosságot. Néztem őket, s úgy véltem, jobb, ha hallgatok. Eltelt egy óra, mikor ruhasuhogás, lehuppant mellém a meghívó. Maga kicsoda? S mit csinál olyankor, amikor nem hallgat? Beszélt, és nem tudom, hogy, de kipiszkálta belőlem a gyaloglós könyv szomorú sorsát.
Szóval könyv… Az. Elküldené? El. Pár nap múlva felhívott. Elolvastam. A könyve jó… Elárulom, engem sok ember hív, és mind pénzt kér. Nekik nem adok. De magának igen, mert nem kért. Mennyi kell a kiadásra? Kinyögtem az összeget. Rendben.
Mielőtt nyomni kezdték a könyvet, eléigazítottam néhány sort: „E krónika kézirata négy évig hányódott a kiadók közömbösségének tengerén. Az Óperencián túlról kellett érkeznie valakinek, hogy észrevegye, és kimentse onnan. Főhajtással köszönöm Spéter Erzsébetnek, hogy elindította természetes útján e könyvet – és szerzőjét.”
A szerző ma gyászol. Spéter Erzsébet meghalt. Amikor elvittem hozzá a Legyél vándor első példányát, mutatott egy képet. Kolozsvárott készült, két gyönyörű ember rajta: Spéter Erzsébet és Tamási Áron. Táncoltak.
Most folytathatják a táncot.

Augusztus 21., kedd
Sokat emlegetik a szcientológusokat, hazahoztam hát egy könyvet L. Ron Hubbardról. Lássam már, ki ez az ember, akinek nevét hívei úgy emlegetik, mint egy prófétáét. Ma felütöttem. Szerzője nincs, összeállítói vannak: „Ron barátai”. Hogy azok-e, kétséges, mert rögtön ezt idézik Rontól: „Nem kolostori életet éltem, és a bölcset, aki nem élt még, és a tudóst, aki nem hajlandó osztozkodni, megvetem.” Többször elolvastam, de nem értettem. Lássuk a folytatást. „Vannak sokan, akik bölcsebbek nálam, de kevesen tettek meg olyan hosszú utat, mint én.” Ez világos. Öntudatból nincs hiány…
Nézem a képeit. Piknikus alkat. Vörös haj, puha arc, némi pocak. Se a tekintet, se a kiállás nem árul el rendkívüliséget. Annyit sem, amennyi az újkori „próféták”: Oshó, Gurdjieff vagy az aikidós Uesiba Morihei képeiről süt a nézőre. L. Ron Hubbard köznapi jelenség, inkább nézem kisvárosi könyvelőnek vagy utazó ügynöknek. De nem az.
1911. március 13-án születik Nebraskában. Hatévesen egy indián törzs tagjai vértestvérükké fogadják. Hét évvel később az ország legfiatalabb Sas-cserkésze. Tizenhat, amikor a Nemzeti Gárdában a gyalogsághoz csatlakozik, de iskolai újságot is szerkeszt. Az iskolapad szűk neki, a Távol-Keletre utazik, Kínában és Japánban rakományfelügyelő. 1930-ban érettségizik, az egyetemen gépészetet, atom- és molekuláris fizikát tanul, mellette egyéni kutatásba fog: választ keres az emberi dilemmára. Kocsonyás megfogalmazás, de gyanakvás nélkül olvasok tovább.
Egyetemi évei alatt a helyi lap fotósa, újságírója, emellett balladákat ad elő, és drámasorozatokat ír egy rádió számára. Repül, az ország egyik legjobb repülőse szinte előképzettség nélkül. Húszévesen megírja első regényét, növényeket és hüllőket gyűjt a karibi térségben, ő végzi Puerto Rico első ásványtani fölmérését is. Ennyi már sok egy érző kebelnek, főleg ami ezután következik.
Mister Hubbard a krónika szerint heti három nap munkával 138 regényt, kisregényt és novellát ír hat év alatt. Kéthetente új műve jelenik meg, „ez más írók termelékenységének háromszorosa”. Ron barátai itt elvetették a sulykot. Nyilván útépítő céget vezetnek, vagy a konzervgyáruk van. Ott fontos a termelékenység. Csehovnál nem. De Mark Twainnél sem.
Kezdett izgatni, mire képes még a sokoldalú vallásalapító. Egy internetes honlapon ugyanis azt olvastam róla: „Hubbard a XX. század polihisztora. Mint saját korában Da Vinci volt.” Semmi cöccögés! Mister Hubbard alig huszonhat éves, mikor egyik regényének „megfilmesítési jogát Hollywood próbálja megvenni”. Arról egy hang se, adta-e, csak az, hogy térképezi a tengerpartot, fotózik, 30 évesen megkapja vitorlás hajóra szóló kapitányi engedélyét a világ minden óceánjára. Kitör a háború, de ott is élen jár. Felderítő, hajóparancsnok, ám megsebesül, leszerelik. Oroszlánkörmeit ezután mereszti ki először. Színészek, rendezők, hírneves hollywoodi személyiségek „részesülnek az elme területével kapcsolatos forradalmi áttörés eredményeiből” – olvasom. Belefáradtam a rengeteg erénybe, és voltak kérdéseim. A Hubbard-féle forradalom eredményeiből miért nem részesültek az autógyári munkások? A gyapotszüretelők? A futballisták? Egyáltalán: mi jelzi, hogy a nevezettben egy vallásalapító készülődik?
Semmi. Ron barátai közlik, hogy 1954-ben Hubbard megalapítja az első szcientológiai egyházat, s a következő évben kidolgozza „a szervezeti irányelveket”, valamint fejleszti „az igazgatási technológiát”.
Nem vagyok járatlan az egyháztörténetben, de itt elbizonytalanodtam. Mohamednél nincs gyakorlatiasabb vallásalapító, elővettem Armstrong róla szóló könyvét, majd a Koránt, kerestem pár munkát a szufizmusról, hiába. Sehol igazgatási technológia. Lehet, hogy a milliárd hívő, akik századok óta követnek prófétákat, Hubbard tanai olvastán otthagynak zsinagógát, mecsetet, templomot, sztupát, csak hogy a szcientológia mestere ellássa őket szervezeti irányelvekkel? Másról van szó. Egy jól kiagyalt amerikai projektről.
Ron barátainak könyve rossz, s ebben a formában alig hihető. Egy hang sincs benne arról, mint zajlik „egyházukban” a hitélet. Olvasok benne menedzserképzésről, tanulási technológiáról, filmezésről, víz alá süllyedt városok felderítéséről, erről nem. Stílusa olcsó, fogalmazása közhelyes. Naivaknak szól. Olyanoknak, akik IQ dolgában gyöngén állnak. Meg akik nem tudják, mi a lélekgyarmatosítás.
Ron barátainak üzenem: mi e téren edzettebbek vagyunk. Mióta a Kárpát-medencébe érkeztünk, folyton a lelkünket akarják gyarmatosítani. Itt egy amerikai nem tud újat mondani. Úgyhogy akiknek tanácsra van szükségük, nem mi vagyunk, hanem Ron barátai. És rögtön adok is egyet: húzzanak el mielőbb!