Matematika

K U L T Ú R S O K K

Sok szó esett már Dan Brown amerikai író misztikus ponyvájáról (A Da Vinci-kód), még e lap hasábjain is. A képtelen, ám divatos történet és az ebből készült, a könyvnél is silányabb kalandfilm oly sikert aratott világszerte, hogy még a katolikus egyház is igyekezett felhívni a hívek figyelmét a cselekmény alapját adó elmélet képtelenségére. Nemkülönben a kritikusok hada, akik nem vallási, hanem esztétikai szempontból húzták le e műveket – a népszerűségi listák tanúsága szerint mindhiába.
A mű alapjául szolgáló „elmélet” dióhéjban a következő: Jézus egykor titokban nőül vette Mária Magdolnát, és gyermekük is született, a vérvonalat pedig titkos társaságok tartják fenn évezredeken át. Olyan titkos társaságok, amelyek nagyban alakítják és meghatározzák azóta is a világ dolgait, a sötét üzelmeiket leleplezőket pedig eltakarítják az útból.
Nyilvánvalóan abból a szellemi és vallási zavarból húz hasznot a regény és a film, amely nagyon is jellemző az új évezred gyermekére, aki, elveszítvén hitét a világ értelmezésének hagyományos rendszereiben (lett légyen ez tudományos avagy vallási alapokon álló rendszer), az okkultban, az ezoterikusban és az egzotikusban keres menedéket: boszorkányklubokba, jósdákba jár, gyógyító kristályt vásárol, és a táltos gyógyító erejébe veti bizodalmát.
Az egyház és a kritikusok is legfőképp erre hívják fel a figyelmet, de érvelésük a jelek szerint nem volt mindenki számára meggyőző Dan Brown munkáját illetően. Talán mert figyelmen kívül hagytak egy igen egyszerű és elegáns érvelést, amelyet én is csak a napokban olvastam (bár az írás, amelynek érvelése annyira megtetszett, hogy most kényszert érzek arra, hogy mindezt olvasóimmal is megosszam, tavaly nyáron jelent meg). Ennek alapja nem a vallás, nem a kultúra és nem a műélvezet szempontjai, hanem a valószínűség-számítás.
A matematika.
John Allen Paulos matematikus az amerikai ABC televízió internetes portálján jelenteti meg havi rovatát, amelyben a hírekben felkapott történetek, jelenségek matematikai hátterét boncolgatja, sokszor igen tanulságosan mutatva rá tévedésekre, csúsztatásokra. Paulos professzor tehát a valószínűség-számítás és a származástan tudományterületét segítségül híva arra mutat rá, hogy vajmi kicsi a valószínűsége annak, hogy egy kétezer évvel ezelőtt élt ősatya mai leszármazottai csupán néhány tucatnyian élnének a világon. A leginkább valószínű az, hogy ha Jézusnak lettek volna gyermekei, a családfa kihalt volna kétezer év alatt. Ha mégsem, akkor a leszármazottak száma exponenciálisan nőtt volna, ami azt jelenti, hogy minimum sok millió ember mondhatná el magáról manapság, hogy Krisztus leszármazottja. Természetesen annak is van valószínűsége, hogy a mai napig csupán néhány vér szerinti leszármazott él (ha azt feltételezzük, hogy a Magdolnával hírbe hozott Jézus története igaz), de ennek valószínűsége nevetségesen kicsi. Meglepő, de az egyik leginkább valószínű forgatókönyv egy olyan (nagy) család esetében, amely kétezer év alatt sem hal ki, azt feltételezi, hogy ennyi idő elteltével mindenki mindenki rokona lesz a földön – szegről-végről, amennyiben a földrajzi korlátokat nem vesszük figyelembe.
Léteznek persze olyan zárt közösségek, amelyek tiltják vagy akadályozzák a nemzetségen vagy éppen vallási közösségen kívüli házasodást, de még ezek esetében is működik az exponenciális szabály. Jó példa erre egy 1997-ben elvégzett genetikai kutatás, amely azt a zsidó hagyományt vizsgálta meg tudományos szempontból, hogy az Árontól eredeztetett zsidó papi rend, a koheniták apai ágon adják tovább e fontos beosztást. Ha ez így van, akkor a ma élő kohenitáknak közös ősatyától kell származniuk. A vizsgálat az apai ágon öröklődő Y-kromoszóma vizsgálatával be is bizonyította, hogy a koheniták valóban évezredeken át betartották ezt a törvényt. Érdekesség ugyanakkor, hogy a vizsgált genetikai jellemzők olaszokban, de bizonyos arab és kurd populációkban is fellelhetők, amire két magyarázat van: vagy az, hogy az évezredek során erős volt e népek közötti keveredés, vagy pedig az, hogy ezek a genetikai „markerek” még korábbi közös ősatya létezésére vezethetőek viszsza. (A kohenitákhoz valamiképpen kötődő leszármazottak nagy számára egyébként a Kohn, Cohen nevek elterjedtsége is utal.) Mindkét esetben az idézett valószínűség-számítás igazsága sejlik fel: több ezer év távolából vagy megszűnik, vagy pedig egyre kiterjedtebbé válik a vér szerinti kapcsolat.
Belátom persze, hogy A Da Vinci-kódhoz hasonló „műremekek” továbbra sem a fent vázoltak miatt tekinthetők legalábbis problémás irodalomnak.