Tíz évet töltött börtönkutatással, cigány elítéltekkel foglalkozott. Egy recenzió szerint visszacsempészte a cigány bűnözés fogalmát a kriminológiába…
– Kutató vagyok, tényekkel foglalkozom, nem csempészettel. A cigány bűnözés fogalma régóta beivódott a köztudatba. Ha beszélhetünk női bűnözésről vagy fiatalkori, sőt gyermekbűnözésről, elvileg beszélhetnénk cigány bűnözésről is, én azonban e kifejezés mellőzését javasoltam, mivel egy egész etnikai csoportot bélyegez meg. Ráadásul a Kádár-rendszer rendőri terminológiájába tartozott, politikai tartalmakkal telítődött. Inkább cigány bűnelkövetőkről szoktam beszélni.
– Miért nem mindegy, hogy milyen származású egy bűnelkövető?
– A büntetőjog számára ez valóban indifferens, azonban a kriminológus elsősorban társadalomtudós, számára nem lényegtelen bizonyos cselekmények elkövetőinek csoport-hovatartozása. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy egyes tömegesen jelentkező bűncselekmények elkövetői közt nagyon magas a cigány származásúak aránya. A bűnelkövetés persze nem általában a cigányságot, csupán annak problematikus részét jellemzi, ez azonban hetvenöt százalékra is becsülhető; a hatszázezer hazai cigány állampolgárból körülbelül négyszázötvenezer igen szerény színvonalon, többségük mélyszegénységben, mondhatni, társadalom alatti helyzetben él. A cigány elítéltekkel folytatott interjúim során kitűnt: több forrásból fedezik a megélhetésüket. Lehetőség szerint dolgoznak is, persze keresett szakma hiányában többnyire alkalmilag vagy illegálisan. Családi támogatásokat, szociális segélyeket is kapnak, és ezek mellett követnek el vagyon elleni cselekményeket. Egyfajta atavisztikus életmód köszön itt vissza. Régi iratok tanúsítják, hogy míg a parasztok kinn dolgoztak a mezőn, a cigányok megjelentek a faluban, összeszedték a vagyontárgyakat, majd eltűntek. Ma is inkább spontán módon, kisebb csoportban követnek el primitív, főként vagyon elleni bűncselekményeket: zseblopást, besurranó tolvajlást, trükkös lopásokat, lakás- és üzletbetöréseket, színesfémlopást vagy az erőszakos és vagyon elleni mozzanatot ötvöző rablásokat. A fiatalok sokszor az iskolában a diáktársaik rovására követnek el kisebb lopásokat vagy rablásokat. A cigányok által elkövetett bűncselekmények másik része rendszerint olyan indulati cselekmény, amely a civilizációs és szocializációs normák hiányosságaira mutat; ezekre a legdurvább példa az, ami Olaszliszkán történt.
– Egyik könyvének címe: Cigány integrációs problémák. Magyarországon több mint tíz bejegyzett nemzetiség él, de a cigányságot leszámítva egy sincs, amely ennyire kilóg a társadalomból. Miért épp az ő esetükben kell ilyen problémákkal foglalkozni?
– Az uralkodó és a médiában is gyakran képviselt nézet szerint ez alapvetően szegénységprobléma, amely a legtöbb alacsony jövedelmű és aluliskolázott bevándorlócsoport esetében felmerül. A többségi társadalom a szegény kisebbséggel szemben reflexszerű elutasító magatartást tanúsít: gettóba kényszeríti vagy kirekeszti. Ezt a szegénység és előítélet mozzanataira egyszerűsített nézetet inkább a szociológusok kedvelik, akik nem számolnak a hosszú történelmi trendekkel. Pedig egy etnikum sajátos gondolkodásmódja, hagyományrendszere, viselkedés- és munkakultúrája – mindezt együtt nevezhetjük akár nemzetkarakternek is – igen hosszú történelmi fejlődés eredménye. A cigányok feltehetően az elő-indiai térségből éreztek Európába a XIII–XIV. században. A XVIII. században már két irányból, részben a román ófejedelemségek felől, részben a német területekről vándoroltak be Magyarországra. Mindkét helyen üldözték őket, Károly császár, Mária Terézia apja elrendelte a kiirtásukat is. Az elűzöttek hozzánk menekültek, mert itt nem fenyegette őket veszély, ezért vannak német nevű cigányaink is.
– A cigányság kultúráját tehát a menekülés alakította?
– Amennyire történelmi adatok alapján megítélhető, az a kóborló, periferikus létmód, amelynek maradványai ma is gátolják a cigányok nagyobb részének integrációját, már Európába érkezésük időszakában is jellemzőjük volt. Nem rendelkeztek azzal a termelésorientált munka- és megélhetési kultúrával, amely akkor már évszázadok, sőt talán évezredek óta az európai társadalmak sajátja volt; a környezetből elvették, ami elvehető volt, majd továbbvonultak. Egyik napról a másikra éltek, nem építettek hosszú távú közösségi és egyéni életstratégiákat, a többségi társadalommal csak alkalmi kapcsolatokat tartottak fenn. Így aztán a szigorú szabályokkal rendelkező feudális rend – néhány kivételes esettől eltekintve – csak a periférián tűrte meg őket. Megvetett tevékenységeket folytattak, mint a koldulás vagy a prostitúció, és lenézett munkákat végeztek: például Szebenben és más feudális városokban ők voltak a szeméthordók, hullaszállítók, hóhérok. Aztán Mária Terézia és II. József időszakával megkezdődtek a kényszerintegrációs intézkedések, amelyek nem voltak teljesen hatástalanok. A XIX. század közepére a magyarországi cigányság felhagyott a kóborlással, állandó jelleggel letelepedett. Többségük a települések peremén, a cigánysoron élt, s megélhetést nyújtottak számukra a kismesterségek, a drótosság, a rézművesség, a vályogvetés, a teknővájás, a szegkovácsolás. Ekkor emelkedett ki a később Európa-szerte igen rangossá vált cigány zeneművészek rétege is, amely máig őrzi hagyományait és tekintélyét. Történt tehát előrelépés az integrációban, de történt visszalépés is, hiszen egyrészt újabb nagyarányú cigány bevándorlás kezdődött kelet felől, másrészt a gyáripari olcsótömegcikk-termelés a század végére kiszorította a cigány kismesterségeket. Így az a csoport, amely korábban lassan araszolva elindult fölfelé, megrekedt, illetve visszacsúszott a mélynyomorba.
– Ha a cigányság problémáiért csupán a szegénység okolható, akkor talán csak pénzt kellene adni a cigányság problematikus részének, hogy megszűnjenek a gondok…
– Nem lehet adományokkal megoldani a helyzetet, az integráció több nemzedéken keresztül húzódó tanulási és beilleszkedési folyamat. Erre mutat a korábbi, erőszakolt integrációs kísérletek részleges kudarca is. A XVIII. század végén már nem elűzni akarták, hanem letelepítették a cigányokat, iskolába kényszerítették a gyerekeiket, a renitens szülők gyerekeit parasztokhoz adták nevelésre, tulajdonképpen kis cselédnek. A kényszerintegráció gondolatát később a Kádár-rendszer karolta fel újra, és folytatta a nyolcvanas évek közepéig. A hatvanas években a cigányok nagy részét olcsó, képzetlen munkaerőként bekényszerítették a gyáripar alsó szegmenseibe, kaptak „cs”, vagyis csökkentett komfortfokozatú lakást vagy panellakást, illetve kedvező építési hitelt. Arra sarkallták őket, hogy elvégezzék a nyolc osztályt, szerezzenek szakmát, legyenek tagjai a szocialista brigádnak. Kiépült körülöttük egyfajta támogató, egyúttal ellenőrző hálózat. A fiatal férfiak számára kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Sokan ott tanultak meg írni-olvasni, tisztálkodni, kulturáltan öltözködni. A mézesmadzag és korbács együttes használatának köszönhetően ismét elkezdődött egyfajta lassú integrációs araszolás.
– Azonban jött a rendszerváltás, amelynek, mint tudjuk, ők voltak az első vesztesei.
– A szocialista nagyipar felszámolásakor őket – mint a legkevésbé megbízható, iskolázatlan vagy alulképzett munkavállalókat – elsőként rakták az utcára. Az akkor megélhetésüket vesztett emberek mára többnyire kikerültek a munkanélküli-ellátásból is, esélyük sem maradt, hogy valaha újra munkához jussanak. Visszacsúsztak oda, ahonnan ők vagy a szüleik indultak: a cigány telepre. A rendszerváltás óta eltelt tizenhét évben, eltekintve talán az ezredforduló körüli négy év ígéretes kezdeményeitől, nem született a realitásokkal valóban számot vető integrációs elképzelés; ha mégis, az szűk körű, helyi kezdeményezés volt, amely néhány lelkiismeretes cigány vezető nevéhez kötődik. Kitermelődött viszont egy igen heterogén cigány politikusréteg, amely könnyen instrumentalizálható, sokszor csupán választási céllal ígérget, aztán gyorsan megfeledkezik a becsapott tömegekről.
– A mai vezetésnek is van integrációs programja: azt mondják, felszámolják a cigány telepeket, munkát és otthont adnak az ottaniaknak. Sok helyütt be akarják költöztetni a cigányokat a falu vagy a város közepébe. Mi lehet ebből?
– Az ötvenes és a hatvanas években a hatalom minden saját kultúrával és identitással bíró közösséget ellenségként kezelt. A cigányságot társadalompolitikai bunkóként használták, betelepítették a belső városrészekbe az ott lakó polgári népesség ellensúlyozására, sakkban tartására. E lakónegyedek aztán, mint Budapesten a nyolcadik kerület, hihetetlen sebességgel indultak pusztulásnak, s a korábbi lakosok szinte elmenekültek. Úgy tűnik, egyesek, talán más célok érdekében, ezt ma is jó módszernek gondolják. Az elgettósodott kis falvakban viszont, ahol égető szükség volna az iskolára, gyakorlatilag megszűnik a közoktatás. A telepek felszámolása akkor érne valamit, ha volna mögötte világos, átfogó társadalmi stratégia: hol és milyen módon fogják integrálni a telepekről elköltöztetett embereket úgy, hogy abból ne keletkezzen társadalmi konfliktus? Az ilyen akciók jól kommunikálhatók a médiában, de önmagukban csupán annyi az eredményük, hogy a politika áthelyezi a problémát az egyik helyről a másikra. Jól mutatja ezt a paksi, illetve a németkéri eset, ahol a problémát exportálták, majd szégyenbélyeget ragasztottak azokra a polgárokra, akik kinyilvánították, hogy nem kérnek ebből a megoldásból. A putrik felszámolása egymagában nem megoldás, hiszen újratermelődnek. A társadalmi felemelkedésnek lépcsői vannak, ezeket fokról fokra kell végigjárni. Az egyetlen kitörési pont az oktatás lehetne. Az óvodától a szakképzésen keresztül a közép- és felsőoktatásig tartó pályákat kellene felrajzolni, amelyek azokat a fiatalokat is képesek helyzetbe hozni, akiket a szülők nem tudtak kellően felkészíteni az iskolai és munkaerő-piaci érvényesülésre. Valódi esélykiegyenlítő politikának azonban nyomát sem látom, ráadásul a többségi társadalom kellő felkészültséggel induló tagjainak esélyei is egyre szűkülnek. Magyarország, a többi rendszerváltó társadalommal ellentétben, békeidőszakban példátlan erkölcsi, gazdasági és társadalmi mélyrepülésben van. Ennek hű tükörképe a kisebbségi kérdés alakulása is.
– Vajon azért viselkednek a cigányok gyakran szabályszegő módon, mert a perifériára sodródtak, vagy azért sodródtak a kezdetektől a perifériára, mert társadalomellenes módon viselkednek? Miért nem lehet az ő felelősségükről is beszélni?
– Ez a folyamat kölcsönhatásban működik. Az egyéni felelősség fontos, beszélni kell róla, de nem szabad abszolutizálni. A többség–kisebbség viszonyban a többségi társadalom viseli a felelősség nagyobb hányadát, hiszen olyan erőkkel és hatalmi tényezőkkel rendelkezik, amilyenekkel a másik fél nem. A többségnek saját érdekében és etikai meggondolásból is támogatnia kell a hátrányos helyzetben lévők integrációját; a kérdés mindig az, tud-e valaki élni a felkínált lehetőségekkel. Az egyéni felelősségvállalás csak a döntési szabadsággal együtt ér valamit. Egyesek szeretnének kiemelkedni, beküzdik magukat a gimnáziumba, sőt tovább, de a sajátjaik kiközösítik őket. Nem egyszerű dolog élni a lehetőségekkel. Az otthonról hozott megjelenés, beszéd- és gondolkodásmód is súlyos hátrányokat rejthet; a cigányok zöme nem is érti, hogyan működnek a társadalom intézményei. Ugyanaz történik velük, mint amikor egy tanulatlan, színes bőrű, az ország nyelvét rosszul beszélő külföldi bemegy a hivatalba ügyét intézni, de csak jár ide-oda a rendszerben, nem érti, mi történik vele, vereségek sorozatát éli át, és ha nem vezetik át ezen a helyzeten, elintézetlen marad az ügye.
– Ám ha idegességében törni-zúzni kezd, jogosan hívnak rendőrt. Míg nem találjuk a hatékony segítség módját, el kell tűrnünk azt is, ha esetleg kirabolnak, megvernek, tönkreteszik a környezetünket?
– A törvénytisztelő polgár érthetően nem fogadja megértéssel az őt fenyegető viselkedést, ezt nem is lehet elvárni tőle. Egyes politikusok nemcsak a valódi fajgyűlöletet nevezik rasszizmusnak, hanem olykor a társadalom természetes önvédelmi reakcióit is. Ezzel nem tompítják, hanem erősítik a konfliktusokat, és elbizonytalanítják a hatóságokat is, áttételesen pedig bátorítják a szabályszegő magatartást: a szabályszegő számára kézenfekvő az őt ért diszkriminációra, másfelől a kötelező toleranciára hivatkozni. Ez azt eredményezheti, hogy egy szabályszegő kisebbség képes terrorizálni a szabálykövető többséget. Számos alkalommal előfordult, hogy iskolai konfliktusban szülők vagy tanulók pedagógust bántalmaztak. Gyakran a sértettek további retorziótól tartva feljelentést sem tettek, a megindult büntetőeljárásokban pedig érthetetlenül enyhe ítéletek születtek. De hová jutunk, ha egy közhivatalnokkal ez megtehető súlyos következmények nélkül? Ez lesz a norma? Az etnikai jellegű tömegverekedésekre, amelyekre szintén volt számos példa az elmúlt időszakban, a rendőrségnek nincs megfelelő receptje, bizonytalan, mikor és hogyan avatkozhat be, hogy ne vonja magára a rasszista jelzőt.
–Több felmérés szerint a rasszizmus és a fokozódó idegengyűlölet komoly veszélyt jelent ma Magyarországon.
– Ezek alaptalan állítások; hazánk a környező országok közül etnikai tekintetben talán a legtoleránsabb társadalom, ahol senkinek sem kell a hovatartozása miatt félnie. Ezt teljes mértékben alátámasztja a hétköznapi tapasztalat. Tudom, hogy léteznek ellenkező tartalmú felmérések, de még a politikailag elfogulatlan és módszertanilag jól megalapozott kutatások is téves eredményre vezethetnek, ha nem teljesen korrekt és kellően körültekintő a kivitelezésük. Magyarország hányatott történelme ellenére hagyományosan türelmes, befogadó mentalitású ország, ahol a polgárok szemében elsősorban a tisztesség, az egyéni értékek és teljesítmények számítanak. Ezért is olyan vonzó sokféle bevándorló számára.
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
