Én nem tudom, hogy az emberi jóság rövid távon, tehát a földi élet tárgyán, kifizetődik-e. A hála (a jóság váltópénze), mint tudjuk, nem politikai kategória, s abban sem lehetünk egészen biztosak, hogy az emberi kategóriák közé tartozik. De most egyébként sem a háláról beszélünk, hanem a jóságról, amely bért, viszonzást – legtisztább formájában – aligha vár.
A vendéglátóipar, úgy mondják, kemény szakma. Egyes vélekedések szerint például Boross Pétert e területen szerzett tapasztalatai tették alkalmassá, hogy Antall József úgynevezett erős embere legyen. Természetesen itt közbe kell vetnünk, hogy az erő vagy a dörzsöltség egyáltalán nem zárja ki a jóságot. A dörzsölt jó ember ugyan ritka kincs, de elképzelhető.
Van egy ismerősöm, akit barátomnak is nevezhetnék, de ha ezt tenném, azzal a szemrehányással kellenem szembenéznem a továbbiakban, hogy egy barátomat dicsérem. Dobó József – mert őróla lesz szó – hajdan főpincér volt egy nagy balatoni szálloda éttermében, telenként pedig Németországban pincérkedett. A kilencvenes évek közepén úgy döntött, hogy önálló vállalkozásba kezd, vendéglőt nyitott Csopak ófalusi részében, abban az egykori erdészházban, ahol szülei éltek, s ahol ő maga is felnőtt. Ez a hely lényegében távol esik a forgalmas utaktól, csak az talál rá, aki keresi. Dobóék tisztában voltak ezzel. Üzleti filozófiájuk a falu- és környékbeliek megnyerését tűzte ki célul, ezért jó házias és olcsó ételeket szolgáltak fel; olyan vendégkört igyekeztek kialakítani, amely hű, amely nem csak ünnepi alkalmakkor tér be hozzájuk. A családi vállalkozás sokáig szépen és eredményesen működött. Semmi sem idézte az út menti csárdák művies, mesterséges hangulatát; az otthonos légkör számos idősebb helybeli értelmiségit vonzott, de nyaranként vissza-visszatértek távolabbi tájakról és külföldről a törzsvendégek is. Dobó József, a szakmában teljesen szokatlan módon, nemegyszer eltekintett a haszontól is, kevésbé tehetős kuncsaftjait önköltségi áron etette. S volt (van) egy másik furcsa szokása: kiállításokat, koncerteket, előadóesteket, könyvbemutatókat rendezett a Balaton-felvidéken élő művészeknek, ugyancsak önköltségi áron, az alkotók iránti szeretetből és tiszteletből.
Jómagam, bár nyaraim jó részét családommal együtt Csopakon töltöttem, húsz éven át nem is tudtam, hogy ez a kisvendéglő létezik, pedig a vele szemben lévő vegyeskereskedésbe jártunk vásárolni. Úgy öt-hat esztendővel ezelőtt egy téli napon, lapunk főszerkesztő-helyettese, D. Horváth Gábor szólt, hogy menjünk le együtt Csopakra, mert a Dobó vendéglő Magyar Nemzet-estet rendez, és a tulajdonos szeretné, ha Pilhál Gyurival részt vennénk rajta. Így találkoztam először Dobó Józseffel, s ismertem meg egy kedves, önzetlen, a művészetekért és irodalomért rajongó embert. Másfél évvel később hozzá fordultam, amikor eszembe jutott a balatoni hal- és borfesztivál ünnepe. Azóta közelebbről megismertem. Tanúja voltam annak, amikor egy német törzsvendége kérésére nagy rakomány rokkantkocsival érkezett meg nyaralni Csopakra, amit beteg gyermekek között ingyen osztottak szét. Láttam nagylelkű gesztusait, például amikor egy óbudavári festőházaspár kiállítását megrendezte, és tiszteletükre – önköltségen alul – fogadást adott. Számos olyan emberrel találkoztam, aki gyermekkora óta ismeri. A legenyhébb dolog, amit mondtak róla: már kisiskolás korában olyan volt, hogy ha valakit fázni látott, levetette és odaadta neki a saját ingét.
Az utóbbi években nehéz idők járnak a balatoni vendéglőkre. Dobóékra is. Az emberek, főként a nagyobb családosok, nemigen szánják rá magukat, hogy beüljenek egy étterembe, mivel a legszerényebb étkezés árát is nehezen tudnák kifizetni. Dobó József azonban ebben a szegénységben is nagylelkű maradt.
Hogy jóságának mi a titka? Nyilván a szeretet. Szereti az embert, és tiszteli alkotásait. E szeretet által maga is alkotott valamit, amit nehéz nevén nevezni, s nem rövid időre szól. Kérdés talán, hogy egy krisztusi mondást idézve a jobbik részt választotta? Én nem tudom…
Magyarellenes üzenetek és gyújtogatás Kárpátalján
