Ó, az a dicsőséges latin nyelv!

L U G A S

Sose gondoltam, hogy egyszer, majd, valaha, a homályos történeti jövő időkben én még az úgynevezett régi magyar irodalom fenséges tárgykörében kényszerülök aprócska karcolást tenni. És remélem, hogy Keserű Bálint hajdani szeretett tanárom a szegedi egyetemen mindezt örömmel szemléli. Ő a nyugdíjas, de aktív profeszszorok kenyerét eszi, én meg harminc-egynehány éve jártam hozzá, s azóta se találkoztunk. Az iskolateremtő tudósok fajtájából való: oktató-nevelő tanár, tudományszervező, sokoldalú tudós és filológus, akit a kora újkori szellemi folyamatok vizsgálata érdekelt talán a legjobban – a vallási újítások, filozófiai viták. De számomra mégis tanár volt, nagyszerű, kedves és keményen, szívósan vizsgáztató.
Ezek a Keserű-vizsgák emlékezetesen hosszúak és néha igen kínosak voltak. Utolsó alkalommal például előre beírta az indexbe a jelest, de a vizsga még latin nélkül is maradandó sérülésemmel végződött. Az derült ki, hogy a vártnál éretlenebbnek és járatlanabbnak bizonyulék a magyar protestáns-polgári késő humanizmus némely alapproblémájában, akár a nagy Ecsedi Báthori István fohászainak nyelvi invenciójának megítélésében – a peregrinatio academica hazai hatásairól nem is beszélve. Pedig úgy kezdtük, ahogy a nagymenő tudósok szokták: bensőséges tolvajnyelven kutatásokról, értelmezésekről, szövegközlésekről és kritikai kiadásokról, mint akik szemvillanásból is értik egymást. De fájdalom, úgy végeztük, ahogy a mindent bevilágító szellem szokta a föld hátán sínylődő bénákkal és kukákkal: megbocsátó mosollyal. Keserű Bálint, a nagyszerű tudós és ember szépen áthúzta a bevésett jelest, és büntetésül közepesre javította. Annyit tett hozzá aszketikus stílusában: holnap jöhet javítani a tanár úr. Persze nem mentem (nyár volt, Erdélybe készültem és nem a kutya nehéz Keserű-vizsgára) – azóta is nyomja a fejem fölötti polcot a Régi magyar költők tára XVII. századi gyűjteményének vaskos kötete, és bizony harminc éve nem múló halovány pressziókat érzek, ha Keserű tanár úrra gondolok. Akinek ezúton is minden jókat kívánnék.
De hát az élet úgy rendezte, hogy elém küldte, mit küldte, fújta, lökte, sodorintotta oenológiai búvárlataim sokat emlegetett, szinte senki által nem olvasott hősét a régi őshabokból. Egy humanista szerzőt, akit mindenki idéz, forrásként jelöl, koppintják is, mazsolázgatnak is belőle, tromfolnak is vele. Olyan szerzőbe futottam – örök irgalmasság minden halandónak, aki írásra vetemedik –, akit eredetiben már nem olvasnak. Legföljebb a hivatkozások hivatkozásait.
Szikszai Fabricius Balázs (1530 körül–1576) derék református prédikátor vala, aki végül Sárospatakon lett tanár, s aki írt halotti beszédeket s egy nyolc kiadást megért latin–magyar szótárt. Ez a fő műve: a halála után, 1590-ben kiadott Nomenclatura. Amelyet majd száz esztendőkig használtak tankönyvszerűen a magyar oskolákban. Szikszaira alig kapiskáltam a Keserű-szemináriumok idejéből (sokkal inkább Merényi Varga László óráiról – róla talán majd még, egyszer), viszont nagyon is a régi vizsgára gondoltam, és az RMKT-kötetre a polcon, amikor végigolvastam az ominózus latin–magyar szójegyzéket. És 1906-os kiadója, a nyelvész Melich János előszavát. Mit mondjak: hátborzongató élmény volt.
Vagyis csodálatos tárháza mindannak, ami fontos. Az égi és földi tudományoknak, magának a kozmogóniának, a nyelvi erőnek és sok másnak. Ha nem tudod a földközeli Fegyvernek vagy Kecskemét latin nevét – vedd elő, nézd meg (Machaeropolis és Aegopolis). A szócikkek közt ugyanúgy megtalálhatod az „Asszoni allat öltözeti”-t (Mundus muliebris), mint a szomorú „Diszno szar” nevét (Succerda). Persze egyáltalán nem frivol tudománytár ez – nyelvészeti, botanikatörténeti, halbiológiai, vadászati, madarászati és ezer másféle szellemi paradicsom. A Nomenclatura számomra legérdekesebb passzusaiban helyet kapó gyümölcsészeti és szőlészeti anyagok egyenesen perdöntők. Olyan lélegzetelállítóan súlyos kérdések dőlnek el itt, hogy a csókaszőlő ősi Kárpát-medencei „gyimilcs”, amely különben „Vad fekete szőlő” néven szerepel (Vitis Lauinia), akárcsak a góhér (Vitis Praecoqua), s amelyet bajorként, hulló bajorként vagy cserebajorként ismerünk, és tavalyelőtt ültettem a kis-somlai szőlőnkbe. De ugyanígy írva van mondjuk a „Mag nekől való alma” is (Malum spadolium), amely Rapaicsot 1932-ben arról győzte meg, hogy ez bizony nem más, mint az ősi fűz alma, amelyet Bereczki Máté még 1871-ben orbai almának keresztelt el, mert ő meg a régi Orbaiszékből kapta. És így tovább – bármely planétáról vett nevecskéről hosszú tudománytörténeti krimiket tudnék írni. Csak növényekből, köztük számos a gyönyörű népies név, mint a „Sz. Maria Magdolna Aszszony Füue”, a „Paponya”, a „Hölgy maal”, az „Iglicze” és ilyenek, 600-at vett fel a munkájába, ami azt is jelenti, hogy egy közepes diáknak enynyit illett tudnia a hazai füvekről. (600 növénynév, ráadásul latinul – egy mai gimnazistának?)
Pedig Szikszai Fabricius Balázs 1576-ban bekövetkezett haláláig a jól hangzó humanizmus pedagógiájának híve volt. Azt vallotta, hogy a latin nyelv oktatásánál arra kell törekedni, hogy a fafejű tanuló erről a viharvert magyar glóbuszról, mindenről, ami körülötte van, szabatosan, választékosan, folyamatosan tudjon latinul beszélni. És ezért ő maga egyszerre foglalta össze korának nemzetközi tudományosságát, és gyűjtötte be saját népének gazdag nyelvi anyagát; művének jelességét a sok kiadás és az évszázadnyi használat demonstrálja. Ó, boldog idők, és ez a Nomenclatura tudománytörténeti érveken túli üzenete – azok az emberek mintha még szenvedélyesen akartak volna valamit. Azt a csekélységet, hogy egy egész világról, amelyben benne foglaltatik fű, fa és virág, hegy, falu és város, madár és folyó, fürdő és lószerszám, az egész anyaszentegyház, a csillagok és bolygók, az emberi test és a lélek, maga az élet, szóval az embereknek arra kell törekedniük, hogy minderről minél pontosabban tudjanak latinul beszélni. És nem véletlenül – merthogy szikárabban, értelmesebben és meggyőzőbben fogják majd használni a saját nyelvüket. Ez volna a Nomenclatura örökifjú üzenete.
Aki nem hiszi, járjon utána, de előtte artikulálva olvasson fel egy textust Szikszai 1597-es kiadásából. Jó hangosan és gyönyörködtetően. Majd ugorjon neki a szótárazásnak! „Nihil videatur in corpore hominis: nihil in pecudibus: nihil sit in culina: in cella vinaria: in cella frumentaria: ad coenam quotidianam nihil afferatur: nihil in hortis conspiciatur herbarum, fruticum, arborum: nihil in Scholis sit usurpatum: nihil in bibliotheca: nihil in templis frequentatum: nihil in coelo sensus quotidie hominum moveat, quod pueri tui quoad ejus fieri poterit, non queant latino nominare nomine.” Mindazt, ami az emberi testen megmutatkozik, valamint a jószágok közt; mindent a konyhában, az éléskamrában, és mindazt, amit egy hétköznapi ebédhez föltálalnak; a kertben látható összes fű-, gyümölcs- és faféleségeket; az iskolában használatos valamennyi dolgot; mindent a könyvtárban, a templomi ünnepeket, valamint az ember által érzékelt összes égi jelenségeket tanítványaid lehetőség szerint képesek legyenek latinul megnevezni (Horváth Bence fordítása).