Őszödi stresszor

Az itt következő néhány bekezdés csupán gondolatkísérlet: nem áll mögötte kutatás, felmérések, és imigyen a tudományosságnak még a látszatát is igyekszik elkerülni. Személyes vélemény, kicsit rendhagyó formában. Mégsem tetszik haszontalannak elmerengeni az elmúlt év meghatározó politikai felbolydulásán abból a szempontból, hogy mindez mennyiben tükrözi az egész társadalmat érő „kollektív” stresszt és az arra adott védekező válaszokat.
Ha létezik olyan általános stresszhelyzet, amely felelős egy egész ország népegészségügyi mutatóinak romlásáért, talán nem tartozik a képzelgés világába, ha azt mondjuk: politikai viszonyaink is létrehozhatnak olyan „stresszorokat”, amelyek kiváltanak ilyen hatásokat.
Legyen most itt kiragadva egy igen messze ható „stresszor”, az őszödi hazugságbeszéd.
A magyar társadalom „jövősokkja” kétségtelenül erősebb és általánosabb a nyugati társadalmak hasonló stresszhatásánál. A rendszerváltás nyomán előálló változások már egy amúgy is nyomás alatt lévő emberközösségtől követelték meg a gyors alkalmazkodást: az addig felgyülemlett hatásokat (mint például a terror, a megtorlások, majd a kádári megalkuvás korszakában jelentkező kényszerhelyzetek) nem oldotta fel ez a változás; sőt továbbiakkal terhelte az erőtartalékait felélő társadalmat. Ehhez járult még az elhibázott gazdaságpolitika miatt menetrendszerűen előálló „kiigazítások” és „reformok” okozta sokkhatás – ez legutóbb a 2006-os választások után felálló új Gyurcsány-kormány megszorítócsomagjában öltött testet.
Az elmúlt tizenhét esztendő eközben (és ennek következményeképpen) az emberi kapcsolatok szétzilálódásának, az adott szó hitelének, az általános bizalom szertefoszlásának időszaka volt. A folyamatos és általános hazugságon kapott miniszterelnök esetére, az úgynevezett „őszödi beszéd”-re ezért is reagált igen érzékenyen a magyar lakosság. Kétségtelen, hogy mindennek politikai indítékai is kimutathatók, ám a sokakat meglepő válasz (tüntetések, amelyek aztán a hatóságokkal való nyílt összetűzésbe torkollottak – például a tévészékház ostroma esetében) nagyban betudható annak a felismerésnek: miközben az általános bizalomvesztés következményeit mindenki a bőrén érzi, létezik egy politikai kaszt, amely mintha e következmények felett állna, sőt haszonélvezője mindannak, ami a többség körében krónikus stresszként jelenik meg.
Az akció-reakció innentől kezdve megállíthatatlannak tetsző folyamatokat indított el: elébb a tévészékház ostromát követően a társai kiszolgáltatottságát feldolgozni nem képes rendőrség állt bosszút október 23-án az amúgy is felpaprikázott hangulatban utcára vonuló tüntetőkön, és ezt a revánsot a kormányzat láthatóan nem szándékozott visszatartani. Mindeközben a reformok néven futó stresszcsomag iskolák, kórházak bezárását, vasútvonalak megszüntetését vonta maga után, és azt, hogy közalkalmazottak tízezrei kerülnek az utcára.
Való igaz, a stresszre lehet rossz válaszokat adni: a dohányzás, a füves cigaretta, a mértéktelen evés és ivászat ezek közé tartozik. Vitatkozni lehet azon, hogy a magát egyre védtelenebbnek érző társadalom radikálisabb önszerveződési kísérletei, mint például a Magyar Gárda (amelynek életre hívása egyértelműen a tavaly megtapasztalt rendőri brutalitás következménye), egészséges reakcióknak tekinthetők-e.
Annyi azonban bizonyos, hogy ezeket a válaszreakciókat nem lehet megfelelően kezelni újabb sokkterápiával. Nevezetesen olyan kommunikációs hadjárattal, amely a valódi gondok feltárása helyett csupán újabb feszültségek keltésében érdekelt. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a magyar társadalom túl van azon a ponton, hogy az efféle technikák bármiféle haszonnal bevethetők lennének. Márpedig ha így van, a jelenleg alkalmazott kormányzati stratégia, amely egyes társadalmi csoportok, sőt egész foglalkozási ágak megbélyegzését célozza (lásd orvosok, gyógyszerészek, tanárok, buszvezetők stb.), nemhogy visszaszorítaná a kedvezőtlennek ítélt jelenségeket, de egyértelműen a radikális megoldások felé tolja a magyar polgárok jelentős részét – a fentebb leírt spirál végén pedig nem lehet más, csak valamiféle robbanás.
Nem hiszem, nem hihetem, hogy ez lenne a cél.