Sómalom

A múlt hét szerdán rekordmennyiségű látogató, ötezer-ötszáz fizetővendég váltott jegyet a parajdi sóbányába. Ez jóval meghaladja a falu lakosságát – évről évre egyre több asztmás beteg és kíváncsi turista keresi fel a százötven méter mélységben lévő, sóból épített városnyi tárnarendszert, ahol templom, múzeum, tucatnyi bolt és kávézó, valamint milliónyi játék- és sportlehetőség várja a látogatókat. A bányászok mégsem nyugodtak, hiszen Románia hét működő sóbányáját a közeljövőben privatizálják.

Bányásznapot szerveztek Parajdon a múlt vasárnap. A kétszáz főt foglalkoztató vállalat egységei külön csapattal vettek részt a gulyásfőző házibajnokságon, a versenyt az asztmásokat kezelők csapata nyerte. Jól szerepeltek a sómalom dolgozói is – nem csoda, hiszen van gyakorlatuk a sütés-főzésben: megrendelés híján nem sót őrölnek mostanában, hanem a strandra érkező vendégeknek sütnek flekkent és miccsnek nevezett kolbászkákat. Az őrölt ipari só piacát ugyanis tönkretette az elmaradt tél. Az elsősorban útszórásra használt termékből kevés fogyott, így nem kell feltölteni a készleteket. A parajdi bányászok most aggódnak – a megrendelések elmaradása és a közelgő privatizáció bizonytalanná tette a jövőt.
A felhagyott tárnákból kialakított asztmakezelő és látogatóközpont dolgozóinak a látogatottság miatt nem, csak az új tulajdonos személyét illetően lehet félnivalójuk. Az idén minden bizonnyal újra rekordot döntenek, de ebben nincs semmi meglepetés, hiszen évről évre tíz–húsz százalékkal nő a sóbányába jegyet váltó betegek és turisták száma. A világon minden nekünk dolgozik – mondják viccesen, hiszen a növekvő környezeti terhelés (légszennyezettség, vegyszerek, környezetszennyezés) miatt egyre több az asztmás és az allergiás beteg, és a tíz–tizenöt napos barlangi terápia jó alternatívája a szervezet hormonháztartásába alaposan beavatkozó gyógyszeres kezelésnek. Ennek következtében egyre többen jönnek ide kezelésre: tavaly például százhatvanezer kedvezményes biléta fogyott, és valamivel többen vásároltak a jóval drágább, egyszeri belépésre jogosító turistajegyből. A betegeknek naponta három-négy órát kell eltölteniük a százötven méteres mélységben kialakított tárnarendszerben, ahol az állandó hőmérséklet, a csíra- és páramentes levegő, valamint a sóionok adnak esélyt a gyógyulásra. Az unalom ellen könyvtár, netkávézó, állandó képkiállítások és múzeum, valamint ökumenikus kápolna, több kávézó és kisbolt áll rendelkezésre, a gyerekekre pedig ingyenes hinták, csúszdák, légvárak, ugrálók és bérelhető játékok, sporteszközök garmadája vár.
Szakértők úgy gondolják, hogy az Európa legnagyobb sótartalékával (több mint száz évig el tudná látni a kontinens sószükségletét) rendelkező parajdi bányának elsősorban az egészségturizmusra kellene koncentrálnia (a kitermelés zaja és füstje különben is zavarná a gyógyulni vágyókat), legföljebb a téli holt szezonban kellene termelni a sót. De a legjobb az, ha megmarad a kincs, ha sikerül megnyújtani a szezont, a betegekből és a látogatókból jól meg tud élni a környék lakossága, és a jövőbeni befektető gazdasági számításai is beválnak.
A kérdés csak az, hogy mikor jön az új tulajdonos. Nicolae Oros, a hét romániai bányát tömörítő Sóbányászok Szakszervezetének elnöke nem kevés gúnynyal így nyilatkozott nemrég az egyik román lapnak: „Politikai színezettől függetlenül eddig valamennyi kormány a sóbányák eladását tűzte ki célul. Ebben az egyben hét éve oly mértékű a politikusok közötti egyetértés, hogy néha már magam is elhiszem: a sókitermelés magánosításával tényleg megoldódhat az ország összes gondja.”
A hírek szerint a román vagyonügynökség egy csomagban árulja majd a hét bányát – vagyis nem külön-külön privatizálja őket, hanem eladja a román sókészlet fölött gazdálkodó bukaresti ernyőcég, a jelenleg százszázalékos állami tulajdonban lévő Salrom részvényeit. Ennek jegyzett tőkéje jelenleg 40,9 millió lej (3,2 milliárd forint), ám értéke ennél nagyságrendekkel nagyobb. A hét sóbánya (Parajd mellett Désaknán, Marosújváron, Cacicán, Targu Ocnán, Slanic Prahován és Ramnicu Valceán zajlik sókitermelés) ugyanis nyereséget termel – 2006-ban hárommillió tonna sót adtak el csaknem 150 millió lej értékben.
Pár hónapja az osztrák Salinen Austria kész tényként jelentette be, hogy ajánlatot tett a román sóbányák megvásárlására, és három év alatt hatvanmillió euróból korszerűsítené az erre igen rászoruló bányászati technológiákat. Az osztrákok ugyanakkor a szakszervezettel is megegyeztek, hogy ezerkétszáz dolgozótól megválnak, fejenként háromezer eurós végkielégítés kifizetésével. Az állami vagyonkezelő ügynökség merő spekulációnak nevezte az egészet, kijelentve: most éppen privatizációs tanácsadó céget keresnek, s majd csak ezután írják ki magánosításra a bányákat. Azt elismerték, hogy kaptak ajánlatokat (összesen tízet), de ez szerintük nem jelent semmit – ha eldöntik, hogy mikor és hogyan adják el a céget, akkor majd küldenek egy értesítő levelet a korábbi ajánlattevőknek is, hogy lehet pályázni. A privatizálásra – szerintük – legkorábban a jövő év közepén kerülhet sor.
Sokan nem értik, hogy miért kell eladni a hatalmas természeti kincs fölött gazdálkodó nyereséges vállalatot. Románia ugyanis ma is évi két és fél millió tonna sót képes kitermelni (és ezzel az európai élvonalban van), sókészletét pedig négyszázmillió tonnára becsülik. Igaz, a sós vizes kitermelést alkalmazó bányái a technológiai szabályok be nem tartása miatt komoly gondokkal küzdenek – több helyütt sikerült tönkretenni a sómezőt, és olyan bánya is akad, amely beomlott az esztelen kitermelés miatt. Az országnak nagy piacvesztést okozott a dömpingáron érkező ukrán és fehérorosz só is – akadt olyan esztendő, amikor a kereskedelem farkastörvényei miatt a román háztartásokban felhasznált étkezési só háromnegyedét importálták. Igaz, itt nincs állami támogatás a sóbányászaton, az elavult technológia miatt drága a termelés, és hiába próbálkoztak azzal is, hogy legyenek uniós védővámok a saját piacot kímélendő.
A kormány azt mondja, az uniós csatlakozás egyik feltétele volt a „piactorzító” állami cégek mielőbbi magánosítása. Ennek érdekében egy negyvenöt céget tartalmazó listát mutatott be a vagyonügynökség, köztük áram- és gázszolgáltatók, bánya- és hadiipari cégek találhatók. Az ellenzék ezek jó részét stratégiai fontosságúnak ítélte meg, és a magánosítás ellen szavazott. A kormánynak márciusban még sikerült elfogadtatnia a rendeletet a szenátusban, a képviselőház szakbizottsága azonban áprilisban visszautasította a jóváhagyását. A végső döntést így a két ház együttes ülésének kell majd meghoznia.
A hét sóbánya közül a legnagyobb értéket a désaknai és a parajdi képviseli. Désaknán évente akár háromszázezer tonnát is ki lehet termelni a 98-99 százalékos nátrium-klorid-tartalmú kőzetből, s viszonylag biztos piacot jelent a magyar BorsodChem és a Ramnicu Valcea-i Oltchim vegyipari kombinát. Igaz, Ramnicu Valceán attól tartanak, ha megérkezik az osztrák tulajdonos, akkor nekik nehezebb lesz hozzájutni a sóhoz. Az osztrákok ugyanis társtulajdonosok a BorsodChemben, és a magyarországi vállalat már régóta szeretné felvásárolni a románt. Ha az Oltchimnak beszerzési gondjai támadnak, akkor nehezebb ellenállni a felvásárlási kísérletnek. Mások attól tartanak, hogy a privatizáció mindössze piacszerzési céllal zajlik majd, mint ahogy az Lengyelországban történt: a német tulajdonos megvette a bányákat, majd sorra bezárta őket.
A kolozsvári Krónikának nyilatkozó szakszervezeti vezető azt szeretné, ha tőkeerős szakmai és nem pénzügyi beruházó jönne, mert csak így tud lábra állni és versenyképessé válni a román sóbányászat. Ők már az összes szóba jöhető vevővel elkezdték a tárgyalásokat: teljesítménytől független bruttó alapbért, lakásépítéseket, egészségügyi kezelést, a bányafelszerelések teljes cseréjét kérik. Elképzeléseik szerint a bányákhoz kötődő idegenforgalmi és egészségügyi létesítmények nem kerülnének a majdani beruházó érdekeltségébe, ezeket továbbra is a szakszervezet működtetné.
Igen kevés az esélye azonban a kívánságlista megvalósulásának. A privatizálásba még az egyes bányák vezetősége sem szólhat bele, sőt a nyilatkozás jogát is megvonták tőlük. Így azt sem tudni, hogy melyek a nyereséges és melyek a támogatásra szoruló bányaegységek. Az eladási szerződések is Bukarestben köttetnek, így akár mesterségesen is veszteségessé tehető egyik-másik bánya, ha a „felsőbb érdek” ezt kívánja. A désaknai bánya vezetői pár éve ki akartak törni ebből az állapotból, ezért tárgyalásokat kezdtek állandó vevőjükkel, a Borsodi Vegyi Kombinát tulajdonosával az esetleges privatizációról. A központ azonnal megtorolta a kalózakciót: fizetéslevonás és a gyeplő még szorosabbra húzása lett a jutalom.
Parajdon még tart a csúcsszezon, így egyelőre a soha nem látott mennyiségű turista és beteg ellátásával vannak elfoglalva. Nagy bánatuk, hogy a magyarországi betegek még nem fedezték fel a sóbarlang gyógyhatását – míg a turisták fele magyar rendszámú autóval vagy busszal érkezik, a kezelésre jegyet váltók alig tíz százaléka jön a határon túlról. A falu különben a kezelésre érkező betegekből él: minden második házban találni kiadó szobát, és ma már természetes dolog, hogy a személyenként átlag háromezer forintos szállásért külön fürdőszoba, valamint az ismert magyar tévécsatornákat is közvetítő kábeltévé jár. Az évek óta szobakiadással foglalkozó Anciupi vendégház tulajdonosa, Veres Árpád meséli: vendégkörük két-három évente szinte teljesen kicserélődik, hiszen a beteg kisgyerekek két-három kúra után teljesen kigyógyulnak az asztmából, és nem válnak egész életükre sok pénzbe kerülő, súlyos mellékhatásokat okozó gyógyszerek rabjaivá.