Stones, ötven percben

A legutóbbi Mindenzenében a nyomda ördöge összebútorozott a cicával, és elvittek két kis szürke értékelő karikát a Volt-fesztivál mellől. Pedig ha agyba-főbe dicsérünk egy programot a szervezés, a hangulat és egyebek miatt, az bizony ötös, és nem hármas. Bocsánat mindenkitől.
Azóta fellépett a Stones Budapesten, lapunk többször is kimerítően foglalkozott a koncerttel, úgyhogy most csak egy kis ízfokozót adunk hozzá: felülmúlhatatlan, elképesztő, katartikus, életre szóló.
Az eseményre sokan rávetődtek, hátha leesik valami, többek között megjelent egy DVD A Rolling Stones története címmel, na ezt tessenek messzire elkerülni, különben a tizedik percben repül a tévé a dupla ablakon keresztül. Pedig az eleje lehetne egy gyönyörű barátság kezdete is akár, tekintve, hogy mindössze 990 forintot kell letenni érte egy szabadon választott benzinkútnál, és már át is nyújtják, jól járni meg mindenki szeret. Először akkor lesz gyanús a dolog, amikor elolvassuk, hogy a játékidő körülbelül 50 perc. A több mint negyven éve a pályán csavargó zenekarról bő negyvenöt percben átfogó képet adni, horribile dictu, a történetüket elmesélni, ez aztán szerkesztő-rendező a talpán, gondoljuk ekkor, de ami ezután jön, az katasztrófafilm. Először is kiderül, hogy útifilmet(?) fogunk látni, majd néhány másodpercre felhangzik egy Rolling-szerű részlet, úgy, ahogy azt a zenekar sosem játszotta, de a taktaharkányi tűzoltózenekar is írásban kérné ki magának. Ezután jön egy kis ismertető Hódító Vilmosról, aztán elszabadul a pokol. Megjelenik egy Benny Hill-szerű arc, hosszan nézzük a motorját, majd elkezd felolvasni. A botrányos narráció alatt pedig állóképeket látunk és néhány utcarészletet. A Stones sehol, interjúrészlet nyista, koncertrészlet semmi. Hosszasan megfigyelhetünk viszont egy dobszerelést, valószínűleg egy hangszerbolt kirakatában. A vesszőfutás tényleg mintegy ötven percig tart, ezalatt többször felbukkan a köpcös a motorján, és a vége felé már csak azon imádkozom, hogy a magyar hang nehogy még egyszer kimondja, hogy dzsegör, mert combközépen szúrom magam egy tompa tárggyal. Aztán a tányérfejű elköszön, és befejeződik A Rolling Stones története című rémálom, amelyben a Rolling Stones egy hangot sem játszik. Ez kedvez a következő gondolatoknak (az első négyet le sem írom családi vonatkozások miatt): megnézte-e valaki a forgalmazó cégnél ezt a gigagagyi, bevarrt zsebű mukutyot, és ha igen, tetszett-e neki? Jól sejtem-e, hogy ez a kiadvány a fogyasztó tudatos, előre megfontolt, brutális megtévesztése, és mint ilyen, azonnali fogyasztóvédelmi akció után kiált? És végül nem tartanak-e attól, hogy a Stones menedzsmentjéből valakinek véletlenül a kezébe kerül ez a szemét, és először leszedeti velük Andy Warhol ikonikus nyelvét, második indulatból pedig olyan pert akasztanak a nyakukba ezért a minősíthetetlen esztrádért, hogy a következő „útifilmjüket” Érd alsón forgathatják?
Ugyanis le lehet forgatni egy ilyen filmet, de maximum a szmolenszki járási televíziónak, külsősként 1974-ben, és ha már megúszták a jogok kifizetését, akkor árusítani is lehet, de egy egészen más borítóval, más ismertető szöveggel, amellett jó nagy betűkkel rá kell írni: Bocsánatot kérünk!
Most, hogy felhúztam magam ezen a pitiáner átverésen, mindenki megkapja a magáét. Németország sok szép pillanatot adott már a popzenének (Kraftwerk, DAF, Rammstein, Nina Hagen), és ápolhatja a jól bevált kollektív bűntudatot is (Scorpions, Nena). A berlini Beatsteaks valahol a kettő között helyezkedik el, de ettől még nagyjából értelmezhetetlen. 2007-ben punkot játszani (hacsak nincs erősen idéző-, záró- és egyéb jelekbe helyezve) eleve anakronizmus, ha meg dallamos punkként aposztrofálnak valamit, még így is az. De nem ez a legnagyobb baj. A Limbo Messiah című lemezen tizenegy szerzemény található, és egyik sem hagy semmilyen nyomot a hallgatóban. Ez már szinte zavaró.
A skót Biffy Clyro jó kis pszichedéliával indítja a Puzzle című hanglemezt, és a kellemes érzés egészen addig a pillanatig tart, míg be nem lép a brit pop védjegye, a direkt idegesítő énekhang, aztán szépen unalomba fullad az egész, nincs egy pillanat, ami kiragadna a nyafogásból. Most már végképp nem tudok kilábalni abból a kényszerképzetből, hogy ezeket a zenekarokat konkrétan a New Musical Express és a Kerrang magazin gyártja, megélhetési bűnözésből. Az említett orgánumok a zenekar kapcsán a szokásos barokkos túlzásokba esve azt írják, hogy a banda egész egyszerűen megváltoztatja az életemet. Nyilván nem kell ezt komolyan venni, felnőtt ember életében erre utoljára a Doors, a Stones, Lou Reed és Leonyid Brezsnyev volt képes, de azért óvatosan a szavakkal, mert így olyan az egész, mint a Rolling Stones útifilm, mediatizált fostalicska.
A Queens of the Stone Age legújabb lemezével, az Era Vulgarisszal sem jártunk sokkal jobban. A banda elöljárója, Joshua Homme ugyan megszabadult eddigi legjobb cimborájától, és emiatt az összeszedettség jelei mutatkoznak a zenekaron (vagyis a Királynők egyszemélyes brandbe tagozódtak), de ez sem volt elég az alsó középosztály elhagyásához. Homme-nak elévülhetetlen érdemei vannak (úgy is, mint a korszakkarcoló Kyuss zenekar egyik alapítójának) a stoner rock időszakos térhódításában, de ebből a szerepkörből változatlanul nem sikerül kiszakadnia. A stoner rockot a teljesség igénye nélkül képzeljük el úgy, hogy művelői kivonulnak a sivatagba, majd a nagy mennyiségű begyömöszölt THC hatására vadul gitározni kezdenek, és ezzel jelentős hatást gyakorolnak az egybegyűltekre. Nincs is baj ezzel a hippiretró attitűddel, legalábbis időszerűbbnek tűnik, mint a punkot előrángatni a butikokból, de legalább egy olyan dal születhetett volna a módosult tudatokból, mint a Don’t Bogart Me a vicces cigiről a hatvanas években (vö. Easy Rider). Öcsém, persze. A Queens ezt a vonalat kevergeti most a klasszikus rockkal úgy, hogy a legváratlanabb pillanatban még egy kis Supertramp érzés is beugrik a robotrockba.

The Rolling Stones (koncert, 2007. július 20., Budapest, Puskás Ferenc Stadion) l l l l l +1
A Rolling Stones története (DVD, Goldhill Video, V. I. P. Art Kft., 2007) értékelhetetlen
Beatsteaks: Limbo Messiah (Warner, 2007) l
Biffy Clyro: Puzzle (Warner, 2007) l
Queens of the Stone Age: Era Vulgaris (Universal, 2007) ll

Rövidre vágva

Smashing Pumpkins: Zeitgeist (Warner, 2007) l
Nagyvonalú cím, de nekik sem kellett volna újra öszszeállniuk erre a megnyilvánulásra.