Szaporodjatok és sokasodjatok

Jelen szakdolgozat is a folytatólagosan elkövetett cselekmények közé tartozik, hisz előző, Csecsemő kontra baba című munkámból ered, annak mintegy szerves folyománya. Miért is vezet különböző képzettársításokhoz a csecsemő, illetve a baba szó? – próbáltam válaszolni a kérdésre az előző írásban. Odáig jutottam, hogy a baba inkább könnyed, bulváros fogalom, míg a csecsemő nehezebb önsúlyú, keresztény-nemzeti, már ha tekinthető egyáltalán fogalomnak egy ember.
Bizony-bizony, aki címlapra születik, mint Bálint Antónia magzatkorú gyermeke, az baba. S aki nem születhetett meg, mert elveszejtették, az csecsemő. Az abortuszellenes tüntetők csecsemőben, a sztárok babában gondolkodnak. A keresztény-nemzeti csecsemő akkor a legerősebb, ha nincs, valamint akkor, ha egyszerre több. A bulvárbaba viszont akkor a legerősebb, ha egy. Ha szingli. A Timo, Ada sztárpár ikrei, no meg Csiszár Jenő ikrei kivételként csak erősítik ezt a szabályt, hiszen az iker még nem nagycsalád.
Az, hogy a keresztény-nemzeti csecsemő nemlétében, elvétetve, valamint megsokszorozva morális imperativus amúgy istenigazából, míg a sztárbaba egykeként hat a legerősebben, még akkor is, ha testvérek veszik körül, talán jelzi, miért s miképp különbözhet egymástól ugyanaz kétszer megnevezve: a csecsemő és a baba. Vegyük észre: a csecsemő közügy, a baba magánügy.
Egymás erőterében s egymás előjelével ezért képtelenek és nem hajlandók felbukkanni. Ezért vakok egymásra. Ezért, hogy egy vallási vezető vagy egy jobboldali politikus sohase fogja pozitív, követendő példaként megemlíteni Bálint Antónia magzatának ultrahangképét az abortusz ellen folytatott verbális hadjáratok során, s ezért, hogy a bulvármama mindig a saját vagy a férje örömére szül, és sohase Istennek vagy a hazának, legalábbis a média szerint. Két külön világ. Az egész országot jellemző politikai, morális meghasonlottság visszatükröződik abban, ahogy egymásra – szüleik békaoptikáján át – a csecsemő és a baba tekint. Az előítéletek mélyek.
A keresztény-nemzeti mama szerint bűn, infernó az, ami anyaság címszó alatt a bulvármédiában zajlik, a legnemesebb érzés kiárusítása és aprópénzre váltása. Szerinte az anyaság úgy magánügy, hogy nem közügy, viszont közérdekű közlemény. A sztármama ország-világ előtt szül és örül, de nem az országnak és nem a világnak, nem az egyháznak és nem a hazának szül és örül. Hisz mint közvetett, virtuális liberálisban ott élnek s égnek benne a múlt kísértő emlékei. Mikor a Don-kanyar számára szültek a magyar anyák. A bulvármamának az anyaság nemzetpolitikai, nemzetstratégiai, netán keresztény vetületei a gyermek mint személy virtuális fizikai megsemmisítését jelentik.
Való igaz, a Szovjetuniótól a Harmadik Birodalomig – a Ratkó-korszak Magyarországáról nem is beszélve – a legtöbb nagy önkényuralom család- és gyermekbarát volt, ugyanakkor távol állt tőle az ember mint személyiség. A nagybetűs történelem során a szaporodjatok és sokasodjatok isteni parancsa, illetve a birodalmi érdek sokszor képzett rosszindulatú érdekszövetséget és nyomasztó konszonanciát. A gyermekvállalás közérdekű indítékainak világiasabb szintű elfogadásához tehát mindenekelőtt szabadulni kéne a régi emlékektől, és szükség volna egy olyan új közbeszédre, mely képes hitelesen megszólaltatni az individualizmuson túli tradicionális, valamint vallási értékeket, ehhez persze a tradicionalista közérzelmi léleknek is jobban rá kellene éreznie a szubjektív indítékokra. A párbeszédet, úgy tűnik, nem gyermekkorban, hanem már csecsemőkorban kell megkezdeni.