Széchényi József-díj

S Z Ó L Ó

Természetesen egyszerű elírás volt az Oktatási és Kulturális Minisztérium honlapján, amikor az augusztus 20-án adományozott kitüntetések sorában szereplő két könyvtárosdíjat, a Szinnyeit és a Széchényit „kontaminálta” az ismeretlen lejegyző, s a neves bibliográfus emlékére alapított Szinnyei József-díj alá helytelenül a Széchényi József-díj került. Ez utóbbi persze nincs, és néhány nappal később kijavították a tévedést, ma már a könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc neve olvasható a minisztériumi honlapon, nem József nevű testvéréé. A fivérek életét egyébként még egy – talán különösnek tetsző – rokoni szál fűzte egybe a születési-vérségi köteléken kívül: József korai halála után Ferenc feleségül vette bátyja özvegyét, korábbi sógornéját, gróf Festetics Juliannát, akitől öt gyermeke született: Lajos, Pál, István, Franciska és Zsófia.
Egyszerű elírás, semmi több, kár is lenne szót vesztegetni rá, ha nem lenne olyan különös az idei kitüntetettek névsora, és nem történt volna olyan kínos tévedés, mint Forgács Péter győri színész és színházigazgató meghívása Forgács Péter filmrendező helyett. Persze minden évben különös, tökéletesen jó vagy igazságos megoldás nincsen, irigyek, féltékenyek mindig lesznek, és azt se lehet elvárni, hogy a mindenkori hatalom valamiképpen ne saját bázisának erősítésére használja fel a kitüntetések osztogatását. Legalábbis részben.
A baj csak a valóban szakmai szempontok szerint felterjesztettek és kitüntetettek, valamint a politikai kegyeltség okán listára kerültek arányával, vagyis a mértékkel van. A hatalom önmérsékletével. A kitüntetettek listája beszédes görbe tükre közállapotainknak, különösen a politikai kultúra mértékének. Ha végignézzük a Kossuth-díjasok névsorát, jól látható, hogy 1948-tól, az alapítás évétől kezdve hogyan torzult el fokról fokra a hatalom. Hiába szerepel a díjazottak között Kodály Zoltán, Déry Tibor vagy Illyés Gyula, ha előttük, mögöttük, mellettük vállalhatatlan szellemi senkiházik sorakoznak, a hatalom kegyeltjei és haszonélvezői, akiknek teljesítménye nemhogy kitüntetésre nem méltó, de egyenesen értékelhetetlen.
A díj persze vissza is utasítható. Lehet a díjazott hiú, öntelt alak – vagy nagyon is realista –, és mondhatja: ezen a listán nem kíván szerepelni, ezektől nem akar díjat kapni. És immár arra is van példa, hogy a hatalmi ágak megosztása valóságossá válik, és a köztársasági elnök dönt úgy, nem akarja az ország alapértékeit relativizálni méltatlan embereknek adott kitüntetésekkel. Csakhogy ez is önámítás. Mint ahogyan az is, ha azt mondja a felterjesztett: megdolgoztam érte, megérdemeltem, nem érdekel, hogy mások milyen méltatlan módon jutottak hozzá, kapták meg. És ne tagadjuk le, az is fontos szempont, ha valami kis pénzt is adnak a díj mellé. Mint a régi, szocialista viccben, amikor a kitüntetett átveszi a párttitkártól a plakettet, kinyitja a borítékot, és szomorúan állapítja meg, hogy az elismerő levél mellett nincs egyetlen bankó sem. „Csak a szégyen, pénz meg semmi?” – kiált felháborodottan.
Bizony megalázó, hogy 2007-ben ilyen keserű gondolatok juthatnak eszünkbe a díjazottak névsorát látva. Megalázó az egész országnak, mint a hatalom minden arroganciája, de legfőképpen azoknak, akik valóban méltók voltak a kitüntetésekre, akik egész életükkel, szakmai munkásságukkal rászolgáltak, hogy a hatalom ne kérdőjelezze meg teljesítményüket azzal, hogy mellettük politikai kegyeltek, rokonok, törleszkedők álljanak sorba a kézfogásért.
Talán jobban is jártak volna a „Széchényi József-díj” büszke tulajdonosai, ha nem javítja ki a minisztérium az elírást. Mégiscsak érdekes szituáció: nem létező díjat vehetnek át a minisztertől, és ilyenformán nem kell azon morfondírozniuk, kik és milyen érdemek vagy rokoni szálak miatt kaptak még ebben az esztendőben ilyen vagy olyan plecsnit. Ők ugyanis, akik méltán rászolgáltak, csak egy nem létező díjat vehettek át, egy elírást. Kaptak is meg nem is.