Szerbiát még mindig sújtja a vietnami szindróma

A gyakori és megmagyarázhatatlan bűncselekmények – amelyek áldozatai a családtagok, a jó szomszédok, a békés járókelők – hívják fel a szerb társadalom figyelmét azokra a polgártársaikra, akik súlyos lelki problémákkal küszködnek, többségükben magukra hagyatva. Ezek azok az emberek, akik az úgynevezett vietnami szindrómától szenvednek.

A háború borzalmait közelről – szemlélőként vagy résztvevőként – megtapasztaló vagy elkövető emberek egy része ennyi év után sem tudja elfelejteni, sem feldolgozni a történteket. Viselkedésük kiszámíthatatlanná válik. Az agresszió pedig a szerbiai mindennapok részévé vált. A barátságos szomszédból, az udvarias, előzékeny fiatalemberből, a kedves rokonból egyszer csak – látszólag minden ok nélkül – kegyetlen gyilkos válik. Tele vannak a lapok az ilyen esetekkel, de arról sehol sem lehet olvasni, hogy mit készülnek tenni ennek a társadalmi problémának az enyhítésére.
A súlyos traumát megélt embereknél jelentkező tünetegyüttes nem jelent semmi újat a pszichológusoknak és pszichiátereknek, s a mai helyzetet már a háború idején előre jelezték. Hogy Szerbia mégsem készült fel kezelésére, nem az ő hibájuk. De talán Szerbiáé sem. Nem könnyű a sokféleképpen manifesztálódó betegséggel felvenni a harcot. Errefelé ugyanis a lelki bajokkal legtöbbször nem orvoshoz megy az ember, hanem igyekszik eltitkolni. Még a barátai előtt is, nehogy aztán kerüljék társaságát. A család számára e betegség még szégyennek számít. Ám ha észre is veszik a hozzátartozói, és segíteni is akarnának rajta, gyógykezelni vagy megfigyelés alá helyezni senkit sem lehet akarata ellenére, ha még nincsenek meg azok a világos szimptómák, amelyek alapján kórházi ápolásra lehetne utalni. Természetesen vannak ennek pozitív oldalai is – elkerülhetők a visszaélések –, s itt kellene fellelni az optimális egyensúlyt.
Az állam felelőssége azonban mindezekért a gondokért a legnagyobb. Arra tanította polgárait – már a háborúkkal is –, hogy a problémákat erőszakkal oldja meg. Az pedig, hogy ez csak kudarcot, szerencsétlenséget és kilátástalanságot hozott, csak fokozta a frusztrációt, ami pedig újabb agressziót szült. Az öngyilkosok számának drasztikus növekedése szintén összefüggésbe hozható a háborús szindrómával, ám a meghívott halál gyakoriságának okai csak részben magyarázhatók ezzel. Inkább a háború gazdasági, szociális, lélektani következményeit szenvedő társadalom változásaival.
A szakemberek szerint az államnak tenni kell ez ügyben, és vállalni a felelősséget a probléma enyhítéséért, a lakosság lelki egészségéért, amire minden állam gondot visel. A lelki sérültek gyógykezelésének elmaradása súlyos állapothoz vezethet, ami nem- egyszer tragédiába torkollik. A szakemberek szerint a társadalom nem fogta fel, hogy milyen lelki állapotban vannak a háborúból hazatért emberek, s hogy milyen veszélyt jelentenek önmagukra és környezetükre. A sok esetben egzisztenciális problémával is küszködő veteránok egyedül – a család, a barátok, a szakember, a társadalom segítsége nélkül – nem tudnak megküzdeni betegségükkel.
A mentális betegségek száma egyébként világviszonylatban is növekvőben van. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint bolygónk minden tizedik lakosa valamilyen lelki bajban szenved, minden negyediket pedig élete valamely szakaszában ilyen jellegű problémák kínozták.