Töprengés magyar voltunkról

Csoóri Sándor a Magyar Nemzet augusztus 18-i számában elgondolkozik magyar voltáról, mint ahogy már előtte is sok neves magyar eltöprengett azon, hogy valójában ki a magyar. Berzsenyi Dániel „rút szibarita váz”-nak nevezi honfitársait, Ady Endre pedig szidja, átkozza őket, mert nekik még mindig Mohács kell. Valójában nem kellett nekünk se Mohács, se Trianon, mégis ránk szakadt mind a két katasztrófa, ami mégis arra utal, hogy talán mégse bűnhődtük meg a múltat, a jövendőről nem is szólva.
Kis ország népe vagyunk. A létfenntartás ösztöne azt parancsolná, hogy őrizzük erőnket, tartsunk öszsze, de mégsem ez történik. Mint történelmünk során gyakran, most is megengedjük magunknak a széthúzás luxusát. Mintha nem tíz-, hanem százmilliós nép lennénk, kitagadjuk magunk közül azokat, akiknek gondolkodásmódja valahogy nem illik bele a mi elképzelésünkbe, vagy akiknek, mint a nótában a szép leánynak, „egy kicsit libegő a járása”, vagy valami más hibájuk akad.
Pedig történelmünket tekintve vannak követendő példáik is. A labanc gróf Pálffy János és a kuruc báró Károlyi Sándor végül kezet fogtak egymással, és békét kötöttek az ország javára. Kossuth Lajos nem gyűlölte politikai ellenfelét, Széchenyi Istvánt, hanem tisztelte, és a legnagyobb magyarnak nevezte őt. Szekfű Gyula és Németh László is azok közé tartoztak, akik vállalták az írástudók felelősségét, és elgondolkoztak azon is, hogy ki a magyar. Rámutattak arra, hogy a magyarságnak történelme során több különböző népet sikerült beolvasztania, ezért tiszta magyar fajról biológiai szempontból szó sem lehet. Magyar az, aki a magyarsághoz tartozónak érzi és vallja magát. A magyarságnak ezt a szerintem jó és hasznos definícióját Kosztolányi Dezső véleményével szeretném kiegészíteni, aki, mint a nyelv szerelmese, erről így vall: „Ha magyarok vagyunk nyelvünkben, olyan szerelmi vallomást tettünk, aminél nem lehet nagyobb.”
Dr. Korbuly Dezső
történész, München