Veszélyes kiszolgáltatottság

2007. 08. 30. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ezúttal valami hiba csúszott a kommunikációba. Minden jel arra mutat, hogy a magyar tárcavezetők és a kormánypártokhoz közel álló gazdasági elemzőknek a hazai gazdasági fejlődési ütem mélypontját magyarázó nyilatkozatai nem jutottak el a világ legtekintélyesebb gazdaságkutató intézeteihez. Akik az amerikai jelzálogpiacról induló pénzügyi válság kapcsán nemrég le merték írni: a régióban Magyarország fenyegetettség szempontjából a tűzvonalban áll.
Az Economist Intelligence Unit (EIU) elemzői szerint nem is alaptalanul. A magas államadósság, az államháztartási egyensúlytalanság és a magas infláció miatt ugyanis a pénzpiaci szereplők az augusztus eleje óta tartó világméretű pénzügyi megrázkódtatás következtében először a legbizonytalanabb gazdaságpolitikai szereplőktől vonták meg a bizalmat, és menekítették befektetéseiket minőségibb, egyszersmind kockázatmentesebb szektorokba. Az EIU tanulmányíróit Kóka „Mindenteladunk” János rózsaszín hirdetései is kétségkívül hidegen hagyták: a „minketirigyelféleurópa” szigorúan köztájékoztatni hivatott – ezért logikusan közpénzen megvalósított – téziseit legalábbis nem lelni a szakmai elemzésben. Sőt többszöri, tüzetes átolvasás után sem bukkantunk a szélsebes fejlődést alátámasztó robogásra, sem „a családjukat eltartani képes, büszke magyar vállalkozókra”. Még az a mindent felülíró adat sem hatotta meg a makrogazdasági elemzőket, hogy Kóka doktor szerint „jóval kevesebbet kell ma egy színes televízióért dolgozni, mint régebben.” Ezzel szemben találkozhatunk a köztájékoztatásból rendszeresen kimaradó olyan adatokkal, amelyek a mostani pénzpiaci viharok idején hazánk kiszolgáltatottságát támasztják alá.
Az EIU kifogásolja például „a megengedhetetlen mértékű eladósodottságunkat”, a nehezen kordában tartható pénzromlási ütemet, a pénzügyi rendezetlenségeket, és „nehéz landolást” jósol hazánknak a mostani mélyrepülésből. Az augusztus elején Európába is begyűrűző amerikai hitelválság lehetséges veszteségeit firtató elemzés szerint nem véletlen, hogy a varsói után a budapesti tőzsdeindex veszített egyetlen nap leforgása alatt, augusztus 16-án a legtöbbet, és a forint árfolyama is pillanatok alatt meggyengülhetett. A tőzsdeválság – még akkor is, ha csak korlátozottan okozott károkat – rámutatott arra, hogy milyen következményekkel járhat, hogy a magyar gazdaságpolitikai vezetők az utóbbi években a tűzzel játszottak, amikor felelőtlenül nem tartották be a költségvetésre vonatkozó jogszabályokat, közérdekű adatokat kozmetikáztak, és a valóságtól távol álló makrogazdasági jelentésekkel operáltak. Az utóbbi hetek vészterhes pénzpiaci és tőzsdei kilengéseinek tanulságait több szempontból is le kellene vonni.
Az első és legfontosabb megállapítás, hogy két kommunikációs blokk között a kormányzásra is kellene némi időt szakítani. Szembesülni kell továbbá azzal a mindenkire vonatkozó közgazdasági törvénnyel, hogy akár egy év alatt el lehet rontani valamit, amit csak súlyos vérveszteségekkel, gazdasági bizonytalansággal és jóval hosszabb idő alatt lehet kiigazítani. A világgazdaságban kiugróan magas államháztartási hiány, a folyó fizetési mérleg finanszírozhatatlan deficitjét ugyanis jórészt az úgynevezett forró tőke pénzelte, amelyik nem hosszú távra jött hazánkba befektetni, hanem bármelyik percben szedheti a sátorfáját, és odébb állhat. A kockázat szagára ugyanis a pénzpiaci dzsungel ragadozói a legvédtelenebb és a legkiszolgáltatottabb szereplőtől szabadulnak meg, és mentik tőkéjüket. A kockázat mértékéről pedig szigorúan a gazdasági mutatók alapján döntenek. Ilyen például a bruttó hazai össztermék fejlődése, egész pontosan egy helyben toporgása. Az 1,4 százalékos „bővülést” lehet magyarázni az aszálykárokkal – mint ahogy azt teszik a kormánypártokhoz közel álló szerecsenmosdató gazdasági elemzők –, a valóságban azonban egyetlen tényezővel soha nem lehet megokolni egy ilyen siralmas adatot. Nem lehet cinikusan „a helyes pályáról” sem beszélni: lám, meghozták első gyümölcsüket a kiigazítások, látszik, hogy a jó úton indultunk el. Az igazi okok – időjárástól függetlenül – a visszaeső belső kereslet, az elszabadult infláció, az európai mércével rekordszintű alacsony foglalkoztatottság, és a régióban az egyik legszigorúbbnak számító adóprés. A makrogazdasági fellendülés pedig leghamarabb 2010 elejétől várható – ha minden a tervezett ütem szerint halad. A strukturális lelassulásból pedig még senki sem tudja, mikor lehet felállni. A legfájóbb, hogy a mostani árat nem egy külső sokk – háborúk, szomszédos országok gazdasági válságai vagy a felvevőpiacaink visszaesése – hatására kell megfizetnie a lakosságnak, hanem szigorúan magyar termékről van szó, azaz a gazdasági mélypontot a felelős kormányzat saját maga generálta. A világgazdaság, az eurózóna és a frissen csatlakozott országok ugyanis köszönik szépen, jól vannak. Utóbbi tavaly 6 százalék feletti GDP-növekedést ért el, ha minden jól megy, mi idén ennek a harmadára is büszkék lehetünk. Az EIU és a nemzetközi piacok tehát sajnos joggal tekintik a legsebezhetőbb gazdaságnak Magyarországot, annak ellenére, hogy az új uniós tagok közül egyedül nálunk volt és van szükség több megszorító csomagra, máshol elegendő volt egy is. A tűzvonalban azért állunk, mert az utóbbi évek gazdaságpolitikája rövid távú gondolkodásra épült, amely ahhoz vezetett, hogy immár tényleg a vasárnapi zárva tartásból élünk. Ki lehet ugyan találni olyan sokatmondó konstrukciókat, mint például „az államháztartás önkormányzatok nélküli hiánya” – de minek.
Olyan, mint a házasság feleség nélkül – jegyezte meg erről egyszer Csaba László közgazdászprofesszor: az önkormányzatok deficitje ugyanis, akárhová könyveljük, 500 milliárd forint felett jár. A probléma gyökere persze mélyebben van. Amíg a reálbérek az utóbbi húsz évben átlagosan évente nem érték el az egy százalékot, addig a multinacionális vállalatok profitja 20 százalék felett járt, amely szintén jelentősen hozzájárult gazdaságunk kiszolgáltatottságához. A 15 ezer milliárd forint felett járó – naponta négymilliárd forinttal növekvő – eladósodottságunkhoz pedig hozzátartozik: ugyan 2002 májusától 85 százalékkal nőtt az ország hitelállománya, de nehezen feledhető, hogy egy hasonló rekordot már 1982-ben elért a gazdaságunk, amikor szintén a világ élvonalába került a felvett hitelek arányát nézve. A veszélyes egyensúlytalansághoz és kiszolgáltatottsághoz szintén hozzá tartozik, hogy a térségben nálunk a legnagyobb a multinacionális vállalatok aránya: ezek a mamutcégek pedig saját profitérdekeiket szem előtt tartva bármikor a kivonulás mellett dönthetnek. A sebezhetőség további oka, hogy még mindig nem történt meg az előző kormányzati ciklus hibás gazdaságpolitikai döntéseinek feldolgozása: itt-ott már hivatalosan is elhangzott ugyan, hogy a pénzügyi válság széléről rántott vissza minket a megszorító csomag, de hivatalosan máig sem tudjuk, hogy valójában egy válság küszöbén álltunk. Ennek ellenére azért jó érzés tudni, hogy „a stabilizációs intézkedéseknek köszönhetően” kilábalunk belőle.
A sebezhetőség szaldójára visszatérve: a mostani válság várható veszteségeiről a jegybankelnök már annyit elismert: „az átrendeződés eredményeképpen a magyar államnak és a vállalatoknak egyaránt magasabb kamatot kell fizetni a devizahitelekért, és a forintbefektetésektől elvárt hozamok is nőnek, ez pedig gyengíti a forintárfolyamot, és rontja az inflációs kilátásokat. Felelős kerestetik.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.