A gárda

Most, hogy már mindenki tiltakozott, elhatárolódott, amikor már a saját szülei is megbánták, hogy a világra hozták, most érdemes megírni, hogy tulajdonképpen sajnálom, hogy kinyírják, kibelezik. Pedig nem szeretem a gárdákat. Rongyosgárda, Vasgárda, Maniu-gárda, Ifjú Gárda. Semmilyen gárdát nem szeretek. Nem szeretem a katonákat sem. A fegyvereket és a fegyvereseket. Tudok különbséget tenni, más érzést kelt bennem egy géppisztoly, mint mondjuk egy szép visszacsapó íj, egy gravírozott pengéjű szablya vagy egy szép colt. De azért a fegyver csak fegyver. Arra találták ki, hogy öljenek vele. Ámbár az is igaz, hogy sem lángszóró, sem ezüsttel vert agyú janicsárpuska magától még soha nem ölt meg senkit, az ember pedig – ha akar (és akar) – képes gyilkolni nejlonzacskóval, méreggel, fél téglával is. Bonyolult dolog ez, mert persze inkább szeretem a tiszta fejű, szelíd, kiegyensúlyozott katonákat, mint az éjsötét, gyilkos érzelmű civileket. De azért, úgy általánosságban, mégsem szeretem a katonákat. Amikor leszereltem, divat volt a bakancsot, gyakorlóruhát, derékszíjat megtartani. Én annyira rühelltem a honvédséget, hogy ha fizettek volna érte, akkor sem tartottam volna meg semmit, aminek köze volt a hadsereghez; még kisebbik lányom militarykorszakát is idegenkedéssel figyelem. Nem vagyok pacifista, tudom, ha muszáj, ütni kell, ölni, védeni és támadni, visszavágni vagy éppen megelőzésképpen csapni oda. Így van ez, ha nem akarunk áldozattá válni. És mégsem szeretem a katonákat. Tudom, a fegyveres erő a nemzeti szuverenitás egyik legkifejezőbb jelképe. Azt is tudom, hogy a katonai sikerek nemzetépítő, összekovácsoló erőt jelentenek (különösen a fiatal államok esetében). A fiaink, akik vérüket ontották… Akik megállították, akik visszaverték, akik vállalták a halált… Akik győztek… Gondoljunk csak az Egyesült Államok vagy Izrael dicső háborúira, a „bőrnyakúakra”, a híres-neves tengerészgyalogságra, de gondolhatunk a szovjet háborús filmek özönére is vagy Leni Riefenstahl korszakalkotó nürnbergi propagandafilmjére, az akarat, az erő, ötvenezer pár földhöz csapódó csizma diadalára. Bestsellerek sora juthat eszünkbe, melyek a második világháborús amerikai haditengerészet és légierő vagy éppen a Cvá Hagana Lejiszráel (Izrael védelmi hadserege) dicsőségét hirdetik világszerte. Nem szeretem a katonákat, de azért persze gyerekkoromban odavoltam a római legionáriusokért, Rejtő sivatagi pelotonjaiért, a gonosz sápadt arcúak ellen küzdő bátor apacs harcosokért (és a gonosz rézbőrűek ellen harcoló bátor cowboyokért). Az a kölyök, aki voltam, szerette a katonákat? Nem tudom. Az biztos, hogy hajdani katonai sikereink lelkesítettek: a három emberöltőn át tartó kalandozások Córdobától Konstantinápolyig, az Atlanti-óceántól Calabriáig. A lovagkirály, Szent László harcai, a Velencét hódoltató Nagy Lajos itáliai hadjáratai, Hunyadi János, Báthory és Kinizsi, Mátyás fekete serege, Zrínyik, Dobó, Bocskai és Bethlen Gábor, Petneházy Dávid rettegett hajdúi, 1848–49 híres csatái, a nevezetes branyiszkói roham… Emlegethetném ’56-ot is. Apám sok mindenben óvatos volt, mindenütt magyar és szekus ügynököket, besúgókat sejtett (nem ok nélkül), de ötvenhatról nekem, amióta az eszemet tudom, mindig nyíltan beszélt. Faltam a Stern évfordulós, 1976-os visszaemlékező cikksorozatának sorait „a magyar Dávid és a szovjet Góliát” küzdelméről. A fegyverdörgés, a katonai siker olykor jót tesz a patriotizmusnak is. (Akit érdekel, tanulmányok garmadáját olvashatja arról, hogy a zsidóságnak mit jelentett és jelent öt megnyert arab–izraeli háború, Amerikának az öbölháború, az angoloknak Falkland. Ne bonyolítsuk, Deir Jaszinról, Koreáról, Vietnamról, Afganisztánról, Csecsenföldről, Irakról most ne beszéljünk.) És én mégsem szeretem a katonákat, még kevésbé az egyéb fegyveres alakulatokat. Már az olyan szavak, mint csukaszürke, khaki, munkásőrség is viszolygást keltenek bennem. Honvédség. Ez bonyolultabb. Nekem a szó nem a saját katonaidőmet „hívja le” először, hanem 1848–49-et: vörös sipkásokat, Isaszeget, Tápióbicskét, Nagysallót, Görgeyt, Klapkát, Guyon Richárdot és Damjanichot. El tudom képzelni, hogy sokakban ugyanez a szó elsősorban a Magyar Királyi Honvédséget idézi. Gyűlöletes Horthy-korszakot, borzalmas csendőrvilágot, Ludovikát, antiszemitizmust és fasizmust, második világháborút, Auschwitzot. (Megint ne bonyolítsuk, ne menjünk bele, hogy feltétlenül igaz-e, méltányos-e ez így, induljunk ki abból, hogy ez van. Érzelmekkel szemben pedig nem lehet érzelmekkel szembeszállni.) Nekem különben már az elnevezés sem tetszik. Magyar Gárda. Pedig nem borzadok el a népnevünktől, az sem zavar, ha valaki magyar ég alatt, magyar földön akarja tisztelni a magyarok istenét. A magyar virtussal sincs semmi bajom. Tőlem a gólya is lehet magyar madár, habár az Alföld falvaiban egyre kevesebb fészket látok, míg Andalúziában minden településen százat. Mondjuk a kenyér ne legyen magyar. A kenyér legyen csak kenyér. Valahogy így vagyok a Magyar Gárdával is. Vagy ne legyen gárda, vagy ne legyen magyar. Mert így olyan suta. Nekem. Úgy érzem, azt segíti, ami úgyis erős. Kevesebb hasznot hoz majd, mint amennyi bajt kavar. Az alakulás gesztusai sem nyertek meg. Remegő hangú szónoklatok. Dörgedelmek. Fogadkozások. Reformkort idéző retorika: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Petőfi ma másként, más szavakkal szólna. Szeretném, ha kevesebb esküvés lenne. Kevesebb szöveg. Minek örülnék? Keresgélem a helyes kifejezést. Ész? Okosságból kéne több? Nem hiszem, hogy ne lennének okos embereink. Diplomatikusabban kéne? Rafináltabban? Célszerűbben? Az biztos, hogy pontosabban. Mint a sebész. Takarékosan, határozottan, pontosan. Magyar Gárda. Azt akarom gondolni, hogy ez más, mint a Román Tűzhely. Elkeseredett emberek próbálnak védekezni. Mert mi is az, aminek a védelméül szegődne? A haza. A nemzet. A család. A hit. A hagyomány. Akkor hát mi is a baj? Hiszen mindezzel egyet lehet érteni. Én magam, általánosságban, egyet is értek. Azt is látom, hogy új reformkorra is szükség volna, mert az ország bajban, nagy bajban van. (Megint ne bonyolítsuk, sorolni sem érdemes, milyen sokféle természetű veszedelem fenyegeti: demográfiai, gazdasági, politikai, egészségügyi, tanügyi és morális válságról kellene beszélnünk.) Ezekkel a célkitűzésekkel tulajdonképpen egyet lehetne érteni. De legalábbis le lehetne ülni tárgyalni. Csakhogy senkiben nincs már bizalom. Senki sem bízik a másik tartásában, erkölcsében, becsületében, emberségében. Senki sem gondolja azt, hogy ha a másik tehetné, ha ereje engedné, nem hágná át az emberi határvonalakat. Azokat a határvonalakat, amelyeket nem szabad átlépni. Amelyek már nem jobb- és baloldalt, konzervatívot és liberálist, zsidót és nem zsidót, meleget és nem meleget, hazafit és kozmopolitát választanak el egymástól, hanem embert az embertelentől. (Most persze ismét nem boncolgathatjuk, hogy az elmúlt mintegy két évtized alatt kiknek kedvezett inkább a szerencse, a világpolitikai helyzet alakulása, a globalizáció, hogy kik azok, akik összehasonlíthatatlanul erősebb pozíciókkal rendelkeznek, tehát ha valóban elkötelezettek és demokratikusak volnának, akkor vajon nem lenne-e kutya kötelességük kezdeményezni. Hogy ezek az emberek akarnak-e egyáltalán megegyezést, vagy nagyon is jó nekik a status quo?)
Nem szeretem a gárdákat. Semmilyen gárdát nem szeretek. Mégis már-már sajnálom, hogy ki fogják belezni, mert úgy érzem, akkor is megtennék, ha azt Magyar Édesanyák és Édesapák Hagyományőrző és Csipkehorgoló Egyesületének neveznék, mert azok az emberek, akik a velük szemben állót tudatosan egyetlen tömbként – a nacionalista, antiszemita, klerikális, rasszista, irredenta, soviniszta, fasiszta jelzősorral – határozzák meg jobboldali konzervatívként, és akiknek a kormánya hazudhat, huszonhárommillió románnal fenyegetőzhet, a határon túli magyarság ellen uszíthat, saját polgártársaira azonosíthatatlan maszkos-fegyveres csapatokat küldhet, azok az emberek nem keresik a megegyezést, sőt tudatosan áthágják emberség és embertelenség áthághatatlannak vélt határvonalait, mert nem megérteni, tárgyalni, együttműködni, hanem uralkodni akarnak.