Az állam nem üzleti vállalkozás

Ha a piacnak kiszolgáltatjuk az egészségügyi, szociális és oktatási szférát, akkor a Taigetosz-effektus érvényesül: a gyengébbek meghalnak, és azok fognak előrejutni, akik erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. Az állam egy olyan szolidaritásközösség, amely a társadalom humán infra-struktúrájába történő beruházást, az ember szellemi erőforrásainak újratermelődését elősegítő felelősséget senkire nem háríthatja át, ezt a piac egyszerűen nem fogja elvégezni.

A Századvég legfrissebb kutatásai szerint stabil maradt a Fidesz előnye a szocialista párttal szemben, ugyanakkor Orbán Viktor csak egyetlen százalékponttal előzi meg Gyurcsány Ferencet a miniszterelnöki alkalmasság megítélésében. A legelgondolkoztatóbb, hogy a megkérdezett Fidesz-szimpatizánsok egyre elégedetlenebbek a saját politikai oldaluk tevékenységével. Ön szerint mi áll a negatív megítélések hátterében?
– Régóta hangsúlyozom, hogy az ellenzéknek nemcsak kormányképesnek kell lennie, hanem annak is kell látszódnia. Ez azt jelenti, hogy az emberek el kell hogy higgyék, hogy ha holnapután kellene az ellenzéknek kabinetet alakítania, akkor jobban kormányozna, mint a jelenlegiek. Ehhez azonban a legfontosabb kérdésekben világosan körvonalazott elképzelésekkel kell rendelkeznie: a nyugdíjreformtól kezdve a közigazgatás átalakításán és az egészségügyi reformokon át a nemzetközi politika kulcsfontosságú kérdéseiig. Nem titokban elkészülő tervekkel kell operálni, mert akkor az elgondolásokat nem láthatja tisztán a társadalom. Egy ellenzéki pártnak megítélésem szerint többek között az a dolga, hogy összegyűjtse ezeket a gondolatokat, és kormányzati alternatívát kínáljon. Az a tény, hogy a Fidesz népszerűségi mutatói 20-30 százalékkal jobbak, mint a jelenlegi koalícióé, nem kényelmesítheti el az ellenzéket abból a szempontból, hogy világos megoldási javaslatokat képviseljen, és beillessze egy olyan nemzeti konzervatív világképbe, amelyik versenyképesebb, vonzóbb, mint a szociálliberális politikai gyakorlat. Amíg ez nem történik meg, addig a kormányzóképességbe vetett hit is közel ugyanazon a szinten áll: vagyis a Fidesz-szavazótábor egy része is elégedetlen az ellenzék teljesítményével.
– A múlt hét végén volt egy nagyszabású pénzügyi csúcstalálkozó, amely Doktor Reform címen a legjelentősebb problémákat, illetve az elindult reformfolyamatokat értékelte az egészségügytől kezdve a költségvetési intézményrendszer elszámoltathatóságáig. A konferencia egyik fő előadójaként, illetve az előbb elmondottak alapján hogyan értékeli a nehézségek orvoslásának irányát, a teherviselés problémájának újragondolását, illetve az alternatív javaslatok felmutatásának lehetőségét?
– Immár a hatodik ilyen pénzügyi csúcstalálkozóra került sor, amelyen a reformok sorsát elemezzük elsősorban közgazdasági szempontból, és főként az állami szerepvállalás áll a középpontban. Míg a másik fő előadó, Bokros Lajos, a Közép-európai Egyetem professzora piacpárti megoldás mellett érvel, mivel hisz a piac mindent elrendező hatásában, addig én azon a véleményen vagyok, hogy a piaci elvek fontosságának elismerése mellett az államnak vannak olyan kötelezettségei, amelyeket senkire nem tud áthárítani. Az állam felelősségét kell tehát világosan meghatározni az oktatásban, az egészségügyben, a szociális szférában. Ha a szerepvállalás tisztázott, akkor ezt meg kell erősíteni, és érvényre kell juttatni. Vagyis következetesen számon kell kérni ezt a szerepet, nem pedig hanyatt-homlok elmenekülni a különböző feladatok elől – most éppen az államháztartás rossz helyzetére hivatkozva. Hosszú távon ez azt jelenti, hogy ha a piacnak kiszolgáltatjuk az egészségügyi, szociális és oktatási szférát, akkor a Taigetosz-effektus érvényesül: a gyengébbek meghalnak, és azok fognak előrejutni, akik erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. Az állam egy olyan szolidaritásközösség, amely a társadalom humán infrastruktúrájába történő beruházást, az ember szellemi erőforrásainak újratermelődését elősegítő felelősséget senkire nem háríthatja át, ezt a piac egyszerűen nem fogja elvégezni.
– A társadalom jóléti és szociális igényeinek képviselete, valamint a piacok, az állam és a családok harmonikus együttműködésének kialakítása milyen feladatok elé állítja ön szerint a mindenkori kormányzást, ha alternatívát kíván állítani az öngondoskodást hangsúlyozó neoliberális gazdaságpolitika helyett?
– Úgy gondolom, hogy az államnak most közre kell működni egy új generációs szerződés létrehozásában, Magyarországon ugyanis mára megbomlott a generációk közötti egyensúly. Nagyon kicsi az aktív munkavállalói korosztály, vagyis az a réteg, amely hozzájárul a nemzeti össztermék, a GDP növekedéséhez, és megadóztatható – így a közterhek vállalásából kiveszi a részét. Ezért az államnak szerepet kell vállalnia a munkahelyek létrehozatalában és számuk bővítésében, ha nem is közvetlenül, de jobb adózási feltételekkel és kedvező üzleti környezet megteremtésével. Ha nincs kellő létszámú, jól képzett munkaerő, biztonságos pénzügyi környezet; ha a normákat nem tartják be; ha az állami ügyintézés túlságosan lassú; ha többszörösébe kerül egy cég megalapítása, mint a környező országokban, akkor hazánk nem lesz vonzó befektetési hely. Ebben szabályozó, környezetalakító felelőssége van az államnak. Fontos továbbá a magyar tulajdonú vállalkozások fejlesztése, versenyképességük javítása, a munkavállalók bérének felzárkóztatása is. Szem előtt kell tartani az állam átláthatóságát is és azt, hogy az említett feladatok elvégzése terén biztosítva legyen az elszámoltathatósága.
– Az aktívabb állami szerepvállalás szorgalmazói szerint ehhez a kategóriához sorolható a demográfiai kérdésekkel történő szembenézés is.
– Az állam mint a közjó képviselője értéknek kell hogy tekintse a gyermekvállalást, hiszen a nemzet biológiai és kulturális reprodukciójáról van szó. Ha pusztán a piacra bíznánk ezt a kérdést, akkor azoknak a véleményével kellene azonosulnunk, miszerint nem érdemes gyermeket vállalni, mert nem éri meg, túl sokba kerül eltartani. Ennek a problémakörnek a következő eleme, hogy olyan átlátható és megfizethető adórendszerre van szükség, amelyben az emberek nem menekülnek az adófizetéstől, hanem – pontosan a teljesíthető mértéke miatt – megéri betartani a normákat. Az államnak magán kellene először kezdeni a rendteremtést. A normák megszegésében nem elöl kellene járnia, amivel azt üzeni a társadalomnak: nyugodtan sértsétek meg ti is a törvényeket. Jó példa erre az áfakifizetések hosszadalmas visszatartása, amelyet az államháztartás egyensúlyának szempontjaira hivatkozva tettek. A lényeg a normák becsületének viszszaállításában rejlik, az ezek mögötti jogi és erkölcsi rend fenntartását elengedhetetlen feltételnek tartom. Idetartozik továbbá, hogy új közteher-viselési rendszert kell kidolgozni. Ez azt jelenti, hogy az államnak abban kell közreműködnie, hogy ne azokat terheljük tovább, akik egyébként is nagyon nehezen élnek, hanem azokat, akiknek nagyobb a fogyasztásuk és a vagyonuk. Ezektől a rétegektől kellene elvárni, hogy jelentősebb mértékben járuljanak hozzá a társadalmi egyensúly rendbetételéhez.
– A napokban megjelent könyvében, Az Országház kapujában az új államépítés alkotmányos és kormányzati feladatairól értekezik, és az állam szerepe újraértelmezésének egyik indokaként a globalizációt is megnevezi. Milyen további terheket ró a globalizáció az államokra, illetve menynyiben kell kiegészíteni ennek nyomán a hagyományos állami szerepköröket? A felgyorsult pénzügyi folyamatok miatt olyan feladatokkal is meg kell birkózni, mint például az USA-ból néhány héttel ezelőtt elindult hitelválság gyors begyűrűzése elleni intézkedések…
– A globális kihívás megváltoztatta az állammal kapcsolatos gondolkodásmódot, amelynek leglényegesebb jellemzője a kormányzati szerep felértékelődése; az állam leépítése helyett az állam megerősítése. A felgyorsult gazdasági folyamatok, a növekvő szociális feszültségek és a szűkebb nemzeti szuverenitás nyomán a hagyományos állam ugyanis válságba jutott. Az új kihívások – a liberalizáció, a dereguláció és a magánosítás – radikálisan leszűkítették a kormányzatok mozgásterét a gazdasági folyamatok befolyásolásában. A neoliberalizmus térnyerése nyomán pedig a minimális állam elmélete vált uralkodóvá. Bebizonyosodott ugyanakkor, hogy a túlterheltté vált államok nem képesek kielégíteni a polgárok igényeit a pénzügyi válságok, az eladósodás, a megszorító intézkedések közepette. Ezért felmerült az állam és társadalom kapcsolata átalakításának igénye. Két meghatározó megközelítési mód köré lehet rendezni a válaszkísérleteket. Az államközpontú felfogás szerint a politikai és intézményes megoldások nem veszítettek jelentőségükből, az állam fő feladatainak meghatározásában szerepük döntő. A másik felfogás társadalom-központú, azzal érvelve, hogy az együttműködő szerepet kell megerősíteni oly módon, hogy a magánszférával fennmaradjon az állandó kapcsolat, és így befolyásolhatja a társadalmi-gazdasági folyamatokat. Összességében tehát az állam jelentősége nem csökken, hanem átalakul a szerepe. Ideális esetben előtérbe kerül a kormányzás minőségét hangsúlyozó megközelítés és a polgárközpontú közigazgatás, ahol a szakmai kultúra és autonómia korlátot szabhat a politika zsákmányigényének.
– A kormányzati apparátus monopóliuma mellé nem nőtt fel az Országgyűlés ellenőrzési kapacitása, és a politikai javaslatok kidolgozása gyakran a miniszterelnök legközvetlenebb környezetére korlátozódnak – írja könyvében. Melyek a kormányzati ellenőrzés legfontosabb hiányosságai?
– Számos esetben a kormánypárti frakciók csupán szavazógépként működnek a kormányzati elképzelések árnyékában, miközben az ellenzék mozgástere beszűkül, a szavazatszerzés abszolút célkitűzései felülírják a józan szakmai megfontolásokat és a konstruktív ellenzéki elképzeléseket. A kormány parlamenti ellenőrzésében nem a képviselői önállóság és a szakmaiság válik meghatározó követelménnyé, hanem a pártpolitikai lojalitás. Míg a rendszerváltozás első tíz évében a kancellári típusú kormányzásnak sokkal inkább az előnyei jutottak érvényre, jelentősen hozzájárulva a politikai stabilitás megteremtéséhez, addig a második időszakban egyre jobban megmutatkoztak a rendszer ellentmondásai. A legutóbbi idők fejleményei pedig – a kormányprogram és a választási program közötti markáns ellentmondás – a kormányfői pozíció erkölcsi talapzatát tették tönkre. Nem véletlenül választottam tehát könyvem címének Nagy László versét, amelynek lényege, hogy amíg csak a politikai elit tolong a Országház kapujában, addig „ez a ház nem a miénk”. Pedig ma már nem lenne vágyálom, hogy majd mindannyian ott érezzük magunkat, és magunkénak érezzük a Parlamentet.