Lassan mindenkinek szembe kell néznie azzal, amivel nagyon rossz szembesülni: a többségi magyar társadalom a kisebbségi politikai elit játékszere lett. Magára vessen! Tűr, ahelyett hogy ordítana, és azt mondaná, elég. Csakhogy ehhez tudnia kellene, mit akar, nem csak azt, hogy mit nem. Az bizonyos, hogy nem akarja például a közoktatás szétverését, mégsem tesz ellene semmit. Pedig itt lenne az ideje! A fővárosi iskolabezárások bejelentése idején legalább volt tanár, aki éhségsztrájkba kezdett, és olyan is, aki a tanári asztalhoz láncolta magát. Tisztelet nekik!
Szeptember van, új tanév, tele bizonytalansággal. Ha valami, hát ez tesz rosszat az oktatásnak. A minisztérium adatai szerint az ország hétezer iskolájából 420 új szervezeti formában kezd. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének becslése szerint tízezer pedagógus állása szűnt meg az elmúlt időszakban a reformok következtében. Bizonytalanság van a tankönyvpiacon is, sok iskola, mivel nem tudta, fenntartója milyen sorsra szánja, csak az utolsó pillanatban rendelte meg a tankönyveket. Ettől bajba kerültek a tankönyvkiadók. A kis kiadók meg, mivel elveszítették az utólagos fizetésre adott állami garanciát, mehetnek a bankokhoz, ha a pályán akarnak maradni. Hamar látni fogjuk, mindez kinek az érdeke. Vajon mi is lesz a vége ennek a nagy nemzeti körtáncnak? Milyen sorsot írnak a politikusok a gyermekeinknek azzal, hogy szép szlogenekkel tűzdelve szétzilálják, elgyengítik a közoktatást?
Gazdaságosság és esélyegyenlőség. Ez volna az a két jelszó, amellyel a liberális oktatáspolitika vonul, csakhogy e két fogalom sehogy sem akar egymással összhangba kerülni. Kevés a gyerek, sok az iskola, sok a tanár, drága a közoktatás, hirdeti a kormány. Sőt még arcátlanul azt is hozzáteszi: a magyar népnek végre meg kell tanulnia, hogy semmi nincsen ingyen. A magyar nép meg nem kérdez vissza, hogy: tessék mondani, mi van nekünk ingyen? Honnan tetszik előteremteni a pénzt az iskolákra, a kórházakra? Hát a mi zsebünkből. Mi, a polgárok termelünk, a kormány csak arról dönt, hogy mire költi az általunk megtermelt, mitőlünk elvont pénzt.
Csakhogy ezt a mai magyar kormány nem szereti megbeszélni velünk. Nem kérdezi meg például, hogy mi éppen a közoktatáson akarunk-e takarékoskodni. Mert nagyon nem akarunk. Mert nekünk minden pénzt megér a gyermekeink jövője és az egészségünk. Hát tessék szíves ezt figyelembe venni! És még hozzá azt is, hogy mi nem azt szeretnénk, ha minden maradna a régiben, csak épp azt, hogy lehetőségünk legyen perdöntő véleményt nyilvánítanunk arról, miféle irányba képzeljük el a változásokat. Azokat a híres reformokat.
Ahol meghal az iskola, ott elfogy előbb az értelmiség, azután a település. Aki úgy gondolja, hogy majd mindent szépen megoldanak az iskolabuszok, az túl sok amerikai filmet néz, nem Magyarország-térképet. Milyen kitűnő vágókép, ahogy egy kis magyar faluba reggel begördül – persze percre pontosan – a tiszta, nagy ablakos iskolabusz, mosolygó roma sofőrrel; fél óra múlva ott a mozgóposta, majd rögtön érkezik a mozgópatika. Mindenki boldogan mosolyog, a háziasszonyok megbeszélik az éjjel történteket, és visszatérnek portáikra, ahová estére hazavárják munkából érkező férjüket. Alighanem így képzelik azok ott fenn. Ne vegyük tőlük rossz néven, nem szokásuk a rögvalóság felé tapogatózni. Ezért nincsen fogalmuk arról sem, hogyan lenne megvalósítható az esélyegyenlőség, a szegregáció felszámolása, hogyan lehetne a cigány gyerekeket az utolsó padból az elsőbe ültetni. Hát semmiképp nem úgy, hogy mindenkit erővel mögéjük ültetünk.
Ami ma a magyar közoktatásban történik, szomorú, lehangoló, de ami még ennél is roszszabb, a gyerekeink bőrére megy. Ideje lenne tehát, ha olyan helyzetet teremtene ez a többségben lévő kisebbség, ez a magyar társadalom, hogy párbeszédre késztesse a nagyokos politikusokat. Ha mi fizetjük a muzsikust – márpedig mi fizetjük –, akkor mi is rendeljük a zenét. Ne lehessen tehát nélkülünk kottát írni!
(Amúgy pedig ébresztő! Ezt a közoktatást csak nekünk találták ki. Ők, azok ott fenn, kimenekítik belőle a gyermekeiket, akik már régen a fizetős külföldi elitiskolákban tanulnak!)
Több ponton módosult a Demján Sándor-tőkeprogram
