(London)
Alastair Campbell 1994-ben túl volt már egy idegösszeomláson és egy alkoholelvonó kúrán, nem csoda, hogy zaklatott életét ekkorra kiegyensúlyozottabb, megfontoltabb életstílusra váltotta fel: a Daily Mirror című napilapnál korábbi posztjához képest nyugodtabb állásban, szerkesztőként tevékenykedett. Mégis, amikor Tony Blair megkérte, hogy kommunikációs tanácsadóként dolgozzon neki, igent mondott.
Campbell ezután, 2003-as visszavonulásáig, olyan kommunikációs gépezetet épített fel a brit Munkáspártban, hogy a politikai marketingről azóta nem lehet úgy beszélni, mint előtte. Denis Healey, aki a hetvenes években a Munkáspárt kormányának pénzügyminisztere volt, Margaret Thatcher kampánya idején azt vágta a kereskedelmi reklámok módszereit felhasználó toryk szemébe: „úgy adják el a politikát, mint a mosóport”. Nos, ha ez így volt, mindaz csupán „hagyományos mosópor” volt ahhoz a termékhez képest, amelyet az „új” Munkáspárt kebelén Alastair Campbell értékesített: annak, ha lehet, mosó-fehérítő hatása összehasonlíthatatlanul nagyobb lett.
Campbell saját bevallása szerint tevékenysége arra szolgált, hogy a média képviselőinek a szájába rágja, hogy miről érdemes beszélni, illetve mit hogyan tálaljanak. Hírhedt hétfői Downing Street-i sajtótájékoztatói a média kézben tartását célozták, méghozzá olyan hatékonysággal, amely már a miniszterelnök számára is kellemetlenné vált. Így 2001-ben, Blair kérésére, a tájékoztatók abbamaradtak. Ennek ellenére a Downing Street 10. közelében eltöltött évek alatt Campbell akkora befolyásra tett szert, hogy sokszor úgy emlegették, mint az igazi miniszterelnök-helyettest: ha nyilatkozott, mindenki úgy tekintette, a miniszterelnök beszélt.
Campbell tehát nem csupán egyszerű szóvivő volt. Példátlan módon hatalma az állami hivatalnokokra is kiterjedt, akik addig csak minisztereiknek tartoztak elszámolással. Nem csoda, hogy nagy érdeklődés kísérte, amikor az idén júliusban ez a szürke eminenciás részleteket adott közzé azokból a naplófeljegyzéseiből, amelyeket a Tony Blair hűséges szolgálójaként eltöltött évek alatt írt. A könyv The Blair Years, azaz A Blair-évek címmel került a boltokba.
Amint az várható volt, újságírók hada csapott le a vaskos kötetre. Akik azonban azt remélték, hogy újabb szaftos politikai botrány kerekedik majd a könyvből, vagyis hogy tele lesz eddig elhallgatott kínos információkkal, fülledt hálószobatitkokkal, azok csalódottan tették le az írást. Abban ugyanis semmi olyan nincs, ami dehonesztáló lenne akár Tony Blairre, akár a Munkáspártra. Naivitás is lett volna az ellenkezőjét feltételezni, hiszen Campbell saját bevallása szerint inkább propagandista, mint újságíró. Ezenfelül pedig feltétel nélkül lojális mind vezéréhez, mind pedig annak pártjához.
Kérdés persze, hogy akkor mi van benne, amiért érdemes egyáltalán elolvasni.
Spin doctor. A magyar sajtóban először a kilencvenes évek népszerű zenekara, a Spin Doctors kapcsán jelent meg ez az idegen kifejezés. Akkoriban nem is nagyon tudtuk elképzelni, hogy kik is azok a spin doctorok, és mit is csinálnak pontosan. A spin doctor a sportból kölcsönzött amerikai szókapcsolat: azokra a prominens személyekre vonatkozik a politikában, akik a média felhasználásával, a kulisszák mögül úgy csűrik-csavarják (spin=pörgetés) a valóságot, hogy az az emberek számára fogyasztható legyen. Magyarul: ők nyeletik le velünk a keserű pirulát. Ráadásul – ha jól végzik a dolgukat – úgy, hogy észre sem vesszük.
Mára már itthon is elterjedt a kifejezés. Azonban aligha hiszem, hogy hallatán többségünk egyből rávágná a brit spin doctorok királyának, Alastair Campbellnek a nevét. A szigetországban viszont más a helyzet. Mr. Campbell neve sokak számára éppoly ismerősen cseng, mint Tony Blairé vagy az új miniszterelnöké, Gordon Browné. Sőt.
Alastair Campbell a brit politikában minden idők talán egyik legellentmondásosabb figurája: sokak által istenített, talán többek által gyűlölt, tagadhatatlanul tehetséges médiaguru, aki három egymást követő választási diadalhoz segítette hozzá a Munkáspártot. A szigetországban ugyanakkor, ahogy azt a Healeytől vett idézet is jelzi, nem ő volt az első ismert spin doctor. Thatcherék például a Saatchi and Saatchi reklámügynökséggel dolgoztak, és a későbbi miniszterelnök asszony sajtófelelőse, Sir Bernard Ingham is hasonló szerepet töltött be, mint amilyet Blair mellett Alastair Campbell. A propagandagyártást azonban korántsem fejlesztette olyan mesteri szintre, mint kollégája pár évvel utána.
Campbell, egy vidéki állatorvos fia cambridge-i diplomával a zsebében viszonylag hamar a Daily Mirror című bulvárlap újságírója lett. Tudni kell, hogy a „The Mirror”-ként ismert újság az egyetlen olyan brit napilap, amely 1945 óta folyamatosan támogatja a Munkáspártot. Így esett, hogy amikor Campbell később a lap belpolitikai szerkesztője lett, Neil Kinnocknak, a Munkáspárt egykori vezetőjének is tanácsokat adott, sőt csakhamar nyaralni is együtt jártak, és a később rejtélyes körülmények között az Atlanti-óceánba fulladt Robert Maxwell sajtómágnással is közeli barátságba került.
Újságírói pályafutása tehát hamar összefonódott a politikával.
Alastair Campbell 1994-től hivatalosan Tony Blair szóvivője, nem hivatalosan pedig egyik legfőbb bizalmasa és tanácsadója volt. Nem kis részben neki köszönhető, hogy a Munkáspárt 1997-ben hatalmas fölénnyel nyert a konzervatívokkal szemben. Annak ellenére volt ez így, hogy vezetője, Blair szinte véletlenül lett parlamenti képviselő, valamint állandó és fáradhatatlan újítani akarásával fenekestől forgatta fel a pártot.
Persze azt is érdemes megjegyezni, hogy Blair – akinek politikai ars poeticáját a „merészség” jelző foglalja össze a legjobban – túlméretezett mosolya és vibráló személyisége valóban friss jelenségnek hatott az akkori politikusok között: megválasztásával Nagy-Britannia búcsút intett az álmos John Majornek és tizennyolc évnyi meghatározó fontosságú, de sok szempontból fájdalmas konzervatív kormányzásnak.
A legutóbbi, 2005-ös választási győzelem szintén Alastair Campbell mesteri munkájának gyümölcse. Blair az iraki háború, dr. Kelly halála és az azt követő botrányok ellenére a britek első embere maradt. A politikai spin nagymestere, Campbell tehát bebizonyította: csodákra képes. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Konzervatív Párt akkori, illetve mostani állapotában sem jelentett említésre méltó politikai alternatívát – ahogy Margaret Thatcher fogalmazott: „A Konzervatív Pártnak nem olyan emberre van szüksége, aki le tudja győzni Mr. Blairt. Az az ember kell neki, aki olyan, mint Blair.”)
Az újságírók között azonban szép számmal akadnak olyanok, akik nem éppen lelkesednek Campbell munkásságáért. Nem feltétlenül politikai megfontolásból: Campbell első számú hadműveleti területe a sajtó volt, és ez rengeteg konfliktust eredményezett. Nem véletlen, hogy most, a napló kiadása után azok az újságírók, akiken Campbell annak idején időről időre elverte a port, előkapták csőre töltött fegyvereiket, és lövöldözni kezdtek. Kritikáikban érezhetően mind személyes sérelmeikért próbálnak elégtételt venni, felhánytorgatják a spin király összes bűnét, majd szinte lábjegyzetben odavetik, hogy mellesleg a könyv igen élvezetes olvasmány. Campbell a naplónak szentelt internetes blogjában elmondja, hogy szerinte kritikusait a leginkább az bosszantja, hogy a majd nyolcszáz oldalas kötetben nem sok szót pazarolt rájuk. A média képviselőivel kapcsolatos véleményének azonban annál többször ad hangot. Valahogy így:
„A média, úgy tűnik, képtelen helyes megvilágításba helyezni a hatalom képviselőit, és szikrányi felelősségérzete sincs azzal kapcsolatban, hogy az emberek hogyan látják a politikát és a politikusokat, és hogy milyen hatással vannak demokráciánk egészségi állapotára.”
Vagy így:
„Torkig vagyok… torkig vagyok azzal, hogy a hatalom semmit nem tesz azért, hogy a vitriolos médiakultúrát, amely igencsak kárára van az országnak, megváltoztassa.”
A legsértődöttebb újságírók – mint például a BBC politikai szerkesztője, Nick Robinson – duzzogva kijelentették: el sem fogják olvasni a naplót, hiszen úgysincs bennük semmi érdekes. Campbell sem bánik kesztyűs kézzel a Robinson-táborba tartozó újságírókkal: egyszerűen csak úgy említi őket, mint „seggfejek a süketduma-gyárban”. Ezek után aligha meglepő, hogy az egyetlen egyértelműen pozitív kritikát a Blair-évekről a könyv fülszövege szolgáltatja.
A Campbell-napló minden bizonnyal legérdekesebb részei azok a feljegyzések, amelyek nincsenek benne a kötetben. A szerző ugyanis a nemrég elhunyt és újságírói körökben igen tekintélyes Richard Stott segítségével az eredeti, több mint kétmillió szó terjedelmű szöveget körülbelül 350 ezer szavasra faragta le. Saját bevallásuk szerint a könyvből kimaradt minden, amit a konzervatív ellenzék felhasználhatna akár Blair, akár utódja, Gordon Brown ellen. Campbell mérsékeltebb kritikusai leginkább ezt a tényt nehezményezik. Véleményük szerint az írás igen szűk látókörről árulkodik, szubjektív, és a kihagyások mellett őszintesége is megkérdőjelezhető.
A naplót – illetve ami megjelent belőle – átolvasva azt kell mondanom, valóban egyértelmű a törekvés, hogy Campbell a leköszönt miniszterelnök politikai, illetve történelmi hagyatékát a lehető legkedvezőbb fényben tüntesse fel. Megtudhatjuk például, hogy TB (ahogy a könyvben Blair szerepel) vicces alsóneműt hord, pizsamában mászkálva tart fontos tanácskozásokat legközelebbi bizalmasaival, miközben reggelit szolgál fel a gyerekeinek, valamint azt is (a gyengébb idegzetű olvasót itt arra kérem, ugorjon), hogy időnként meztelenül tallózza a reggeli lapokat. Blair is ember tehát – vonhatja le a következtetést a kitartó olvasó –, és családi élete éppolyan kaotikus, mint mindannyiunké. És Campbell tolmácsolásában az egykori miniszterelnök olykor nemcsak emberi, hanem megkapóan kisemberi is: Blairék franciaországi útjukra például „néhány ütött-kopott bőrönddel” érkeznek, valamint „egy fekete szemeteszsákkal, amelybe Cherie [Blair felesége] egypár élemedett sárgarépát hajított”.
Érdemi kérdésekről azonban Campbell tudatosan és bevallottan igen keveset fed fel olvasóinak. Szinte semmit nem tudunk meg a Blair és Brown között feszülő, időről időre fellángoló konfliktusról és annak igazi okáról. Anynyit megoszt velünk az író, hogy Blair igen nagyra tartja Brownt, mi több, úgy véli, a szürke eminenciás nála is tehetségesebb politikus, egyenesen zseni. Sokat elárul azonban, hogy míg Bertie Ahern ír miniszterelnök, aki Blairnek nyilvánvalóan hálás az északír helyzet rendezéséért, úgy véli, A Blair-évek kötelező olvasmány mindazok számára, akiket jottányit is érdekel a politika, addig Gordon Brown, aki számos tekintetben szakított elődje vezetői stílusával, hűvösen annyit mondott: nem tervezi, hogy elolvassa a vaskos kötetet, jelenleg ugyanis kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a múlt eseményein mélázzon. Hihető érv, hiszen a nemrég kinevezett brit miniszterelnöknek néhány hét leforgása alatt kellett szembenéznie terrorista akciókkal, pusztító árvízzel és potenciálisan gazdasági katasztrófával fenyegető száj- és körömfájás járvánnyal. Aki azonban veszi a fáradságot, és belepillant Campbell naplójába, gyanakodni kezd, hogy talán Brown is a sértődöttek táborába tartozik. Campbell ugyanis 1994-ben, miután a Munkáspárt addigi vezetője, John Smith hirtelen elhunyt, a BBC Newsnight című műsorában úgy nyilatkozott: szerinte Tony Blair lesz a párt új első embere, nem pedig az örök rivális Brown.
Az olvasót talán a legjobban érdeklő témáról, az iraki háború megindításának körülményeiről ugyancsak vajmi kevés újdonságot fed fel a napló. Annyit azért elárul Campbell, hogy az iraki invázióról döntő parlamenti vita előtt George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke a tőle megszokott választékos stílusban barátságosan a következőket vetette oda szövetségesének: „Ha megszavaztatod a parlamentben, kinyalom a segged.” Lehet egy ilyen ajánlatnak ellenállni? Aligha. Ahogy Campbell fogalmaz: „Azt hiszem [Irakkal kapcsolatban] mindannyiunkban volt kétely, csak benne [Blairben] nem. Vagy ha volt is, azt még előlünk is eltitkolta.”
Campbell már 2003-ban úgy nyilatkozott Andrew Marrnak, a BBC politikai szerkesztőjének, hogy nagy valószínűséggel ki fogja adni naplófeljegyzéseit. Hogy miért épp most tette, arra a cinikusabb olvasók egyből rávágják: a pénz miatt. Az időzítés valóban tökéletes: Blair 2007 júniusában lemond, s rá alig egy hónapra megjelenik a kötet. Blair mosolyát még mindenki maga előtt látja, és ez valószínűleg a könyv eladási számán is megmutatkozik. Campbell azonban egy nemesebb magyarázattal szolgál. A kötet előszavában a következőket írja: „A magam módján mindig is arra törekedtem, hogy a között a pár ember között legyek, aki a vele [Blairrel] kapcsolatos történelmi értékelés első levonatát formálja.” Azt is megtudhatjuk, hogy idővel teljes terjedelmében olvashatjuk majd a naplót, valamint hogy a kéziratot Campbell valamelyik brit egyetemnek kívánja felajánlani.
Persze Campbellnek volt ideje rendezgetni a kéziratot. 2003-ban Blair addig nélkülözhetetlen embere családi okokra hivatkozva mondott le kormánymindenesi tisztségéről. Visszavonulásának időpontja egybeesett a Hutton-vizsgálattal, amely dr. Kelly vélt vagy valós öngyilkosságát, valamint a hírhedt iraki fegyverdosszié állítólagos „feltupírozásának” ügyét volt hivatott tisztázni. Mint ismeretes, dr. Kellyt bízta meg a brit kormány a fegyverdosszié megírásával, amely azt vizsgálta, volt-e Iraknak tömegpusztító fegyverek előállítására alkalmas felszerelése. Andrew Gilligan, a BBC újságírója az üggyel foglalkozó műsorában egy névtelenül nyilatkozó szakértőre hivatkozva azt állította: a kormány manipulálta a jelentést annak érdekében, hogy ürüggyel szolgáljon az iraki invázióra. Azt is hozzátette: a dossziéban szereplő hamis állításokért állítólag Alastair Campbell volt a felelős. Campbell a vádakra válaszul támadást indított Gilligan ellen, és követelte, hogy az újságíró nevezze meg az információ forrását. Végül a kormányzat jutott ennek nyomára, és így került nyilvánosságra dr. Kelly neve, akit az ügyből kerekedő botrány közepette egy nap otthonától nem messze holtan találtak. A Lord Hutton által vezetett vizsgálat szerint dr. Kelly öngyilkosságot követett el, Campbellnek pedig nem volt köze a dosszié állítólag megváltoztatott tartalmához. A BBC vezérigazgatója, Greg Dyke lemondott. A naplóból kiderül: ez a néhány hónap volt Campbell életének talán legzaklatottabb időszaka. Azonban – tekintve, hogy neve tisztázódott a vádak alól – felmerül a kérdés: lemondásának oka mégis esetleg nem a fegyverdosszié-botrányban betöltött szerepe volt-e?
A választ, úgy tűnik, nem Campbelltől fogjuk megtudni.
Mercedes-Benz Sprinter
Tologatható fürdőszobával újít a Bürstner kempingbusza
