MI A MAGYAR?

[…] Egynéhány szót a Bakony borzadalmas hirének okáról – a bakonyi zsiványokról. – Egész napokon át, és gyakran még későn estve is járkáltam a Bakony minden zege-zugában, és szégyenemre be kell vallanom, miszerént soha sem sikerült szemtől szembe szegény legényt látnom; mi magában véve még is csoda dolog, ha a közvéleményt vesszük, mely azt minden irányban rablócsoportokkal népesíti. Még a legmarconább arc is, mely a félénk utas vérét fagyasztani képes lenne, „dicsértessék a Jézus neve” vagy „szerencsés jó nappal” közeledik. De mit is keresne a zsivány ezen erdő közt, melynek népe többnyire szegény, melyben oly ritkák a rablásra ingerlő kincshalmazok. Míg a fegyver annyira tiltott portéka nem volt, igaz, hogy a famunkások gyakran orvvadászkodtak. Sok helyen a forgácsok közt lehetett volna elrejtett puskára akadni; de mit tehetett a jámbor faragó, ha a szarvasok vagy őzikék oly kiváncsian közeledtek tanyájához, miszerint a közönséges, de biztos kézben nyugvó fegyver áldozativá lettek. Volt a ki éjjelenkint a szomszéd határba is átszökött, sőt meglőve és a kerülőktől üldöztetve törött csonttal, vérző tagokkal, négykézláb mászott haza. Nem mondjuk miszerént nem történnének marhák elhajtási, de ezekkel a valódi szerencsétlen szegény legény be is éri. Igaz, hogy kenyérből és szalonnából álló sarcot gyakran vetnek a magán álló puszták lakóira, uradalmi tisztekre, de aztán tovább is állnak, ha ezen kivánságaik teljesítetnek. Mit is csinálna a pénzzel az, ki szüntelen csak az erdő sürüjét és a sziklák üregeit keresi? Ha szüre, élelme, fegyvere és dohánya van, minden mást nélkülözhet. Ilyen a vadon fia – kitől a lovagiasság némi szinezetét el nem tagadhatjuk – jelleme; ott a hol aljas betörések, kegyetlen öldöklések, finomul kigondolt cselek történnek, többnyire szökött katonák – tapasztalt tömlöchősök és ügyes zsebmetszők a főcinkosok. A bakonyi szegény legények maguk közt szigorú fegyelmet tartanak, és nem egy esetet hallottam, hogy törvényeik áthágóit rögtönitélet útján végezték ki.
Azon bájos völgynek, mely Koppánytól Bakonybélig terjed, s melyben az önfejü Gerence medrén 19-szer kell átgázolni, egyik oldalhasadékjában mutattak hajdan egy egyszerű fakeresztet, valamely szegény legény siremlékét. Ennek rövid története ez. Bakonybélt maguk nyelvén Nebántsfalunak nevezik a szegény legények, és jaj azon cimborának, ki a bakonybéli embert bántani meri. Történt még is egyszer, miszerént az egyik pajtás valamelyik bakonybélinek új kalapját megkívánta; megtudák a többiek és elitélék. Kihozatik bekötött szemmel a pap, és ájtatosságát elvégezvén a bünös, még nem haladhatott messze a gyóntató az itélet helyétől, midőn a tompa durranás a szerencsétlen végső percét jelenté.
Csodálatos mikép a bakonybéli apátság – mely hajdan vérbirói joggal is birt – évkönyveiben itten történt elitélésekről emlités sem tétetik, és emberemlékezet óta itt soha senki nem végeztetett; de nem is hallottam soha, hogy a zirci vagy bakonybéli apátságban valami kárt tettek volna a szegény legények. Kértek ugyan többször élelmet, sőt tudok esetet, hogy palacsintára lévén étvágyuk, éjfélkor kellett a beteges tisztviselőnének kedvüket teljesiteni, de azután békével távoztak; – nem is tanácsolnám senkinek, miszerént ebbeli kivánságukat visszautasítsa; – mert annak sem marhájáért, sem jószágáért egy pillanatig sem mernék kezeskedni.
Azért tehát kinek kedve van Bakonynyal megismerkedni – legyen az honfi vagy külföldi –, jöjjön bizvást és kalandozza be aggodalom nélkül e többnyire jó németektől és becsületes, értelmes magyar emberektől lakott erdőinket, és meg fog győződni, mily nevetségesek mind azon rémképek, melyek az utasokat és buvárokat mindeddig visszariasztották. Ha pedig utonállástól és orzástól fél valaki, annak az alföld pusztáin vagy csendes falujában is épen ugy ki lehet téve, mint az ezerszemü rendőrség közelében is; mert a nagy városokban sem lehet egész biztossággal a betörések vagy gyilkolások eseteit kikerülni.
(Rómer Flóris: A Bakony, 1860)