A véreskezű forradalmár

Bolívia őserdeiben 1967. október 8-án a Valle Grand kanyon közelében egy kisszámú, de mindenre elszánt gerillacsapat élethalálharcot vívott az állig felfegyverzett bolíviai hadsereg alakulataival. A hajnal óta tartó tűzpárbajban a diverzánsok fele elesett, egy részük súlyosan megsebesült. A többieknek lett volna lehetőségük kitörni, de a csapat vezére, az argentin születésű Ernesto Che Guevara, aki civilben orvos volt, nem hagyta ott a sebesültjeit, és így az egész egység a bolíviai katonák kezére került. Guevarát külön viskóban őrizték a közeli faluban, és az ott élők, amint értesültek a titokzatos fogoly kilétéről, sorba álltak a börtönkunyhó előtt, hogy egy pillantást vethessenek a híres fogolyra.
Másnap a bolíviai hadsereg vezérkara elnökükkel – és nyilvánvalóan az amerikai titkosszolgálattal konzultálva – arra az elhatározásra jutott, hogy a gerillát azonnal likvidálni kell, mielőtt bárki megpróbálná kiszabadítani. Egy helybeli katona, egy üveg rum elfogyasztásától felbátorodva, belépett a kunyhóba, és három célzott lövéssel megölte a világ leghíresebb forradalmárját. A holttestet ezután egy kőasztalra helyezték, ahol az összesereglett katonák fényképeket készítettek az elhunytról, széles vigyorral pózolva a háttérben.
Ezen képek egyikéről később óriásplakátok készültek szerte a világban, mert sokak szerint a Che arcán látható átszellemült mosoly azt sugallta, hogy a halállal sincs vége a világforradalomnak. A legenda itt véget is ér. Ernesto Che Guevara valójában könyörtelen és hidegvérű ember volt. Fidel Castróval még jóval az 1959-es hatalomátvétel előtt ismerkedett meg, és a forradalom győzelme után egy ideig a Kubai Nemzeti Bank elnöke, majd ipari miniszteri tisztséget töltött be. Ezzel sokak szerint beláthatatlan károkat okozott a kubai gazdaságnak még évtizedek múltán is. A Fidel Castróval való szoros együttműködés hamar meghozta a kívánt eredményt, és Che a forradalom győzelme után példaképéhez, Trockijhoz hasonlóan látott hozzá a nagy tisztogatáshoz. A havannai La Cabana börtönerőd parancsnokaként több ezer gyanúsítottat és „ellenséges elemet” gyűjtetett össze és gyilkoltatott meg.
1959 előtt Kuba lakosságának körülbelül egynegyede fehérekből tevődött össze, akik többnyire ősspanyolok leszármazottai voltak, de sok európai is volt köztük, akik a jó éghajlat és a viszonylag olcsó élet miatt vonzódtak Kubához. A kubai értelmiség döntő többsége is ezekből az emberekből verbuválódott, akik természetükből adódóan nem szimpatizáltak az új, szocialistának kikiáltott rendszerrel, és nem sokkal Castro hatalomra jutása után titkos találkozásokat és földalatti tevékenységeket folytattak az új rezsim ellen. Ez az ellenállás azonban hamar megtört a sebtében létrehozott szocialista milícia állandó zaklatásai miatt, és a kubai értelmiségnek rá kellett döbbennie arra, hogy Castro szlogenje, a Szocializmus vagy halál!, nem csak üres szónoki fogás volt. A koncentrációs táborok, amelyeket Che Guevara irányításával szovjet pénzből hoztak létre, már nem voltak új keletűek Kubában. Az 1898-as spanyol–amerikai háború idején a spanyolok is hasonló táborokba zárták a gyanús civileket, akiket Amerika-barátnak tekintettek. Ironikus módon 62 évvel később a történelem megismételte önmagát ugyanazon a szigeten: a kubai milícia Che és Castro testvére, Raul irányításával példátlan vérfürdőket rendezett. Che Guevara szemében minden értelmiségi, aki nem támogatta az új rezsimet, árulónak minősült, és halálbüntetést érdemelt. Számtalan civilt öletett és ölt meg még partizánként. Che volt a kubai gulág értelmi szerzője és gyakorlati megalapítója, az első ilyen kényszermunkatábort Guanahacabibesben hozta létre Castro első számú hóhéra.
Aki tudott, az elmenekült, erre akkor keveseknek volt esélyük, de a kubai értelmiség többsége egyszerűen megsemmisült; tíz éven belül a Kubában élő fehér populáció aránya az egynegyedről egytizedre süllyedt. Fidel Castro ekkor már érezte az amerikai gazdasági bojkott és a nyugati világ megvetésének óriási súlyát, és ebből a dilemmából csak egyetlen kivezető út volt járható: a Szovjetunióhoz való közeledés. Ennél a pontnál azonban megszakadt a barátság Guevara és Fidel között, utóbbi egyre nehezebben viselte el Ernesto népszerűségét és világhírét. A véreskezű argentin egyébként nagy szoknyabolond volt, és filmsztárkinézetével a kommunizmus első számú szeszimbólumává is vált. Úgy tűnik, Siegmund Freudnak igaza volt, amikor az Erosz-Thanatosz (érzékiség-halál) viszonyát egymástól elválaszthatatlannak tartotta.
Miután Che rémálomszerű gazdasági elképzelései és pénzügyi manőverei kudarcot vallottak, elérkezettnek látta az időt arra, hogy elhagyja választott hazáját. A kubai állampolgárságot csak a forradalom győzelme után vette fel, s útnak indult végzete felé. Che olyan értelemben volt trockista, amilyenben Trockij jóváhagyását adta annak idején a cár és családja brutális meggyilkolására. E cselekedetnek Che szerint két üzenete volt: az egyik a forradalmárok felé irányult, figyelmeztetve őket, hogy innen már nincs visszaút, a másiknak az ellenség megfélemlítése volt a célja, érzékeltetve, hogy a forradalmárok mindenre elszántak. Ez járhatott a fejében akkor is, amikor saját kezével likvidált egy tucat, a Disznó-öbölben elfogott „ellenforradalmárt”.
Mindez azonban a legkevésbé hatotta meg Che Guevarát. Mint hű trockista bízott a világforradalom eljövetelében, és előbb Kongóba, majd Bolíviába utazott a cél elérése érdekében. Mivel Kongóban teljes volt a káosz, Che kénytelen volt Bolíviába áttenni hadiszállását, hogy kihasználhassa azt az ellentétet, amely már az 1823-as Monroe-doktrína után érezhető volt Dél-Amerika és az Egyesült Államok között. Ez már-már kritikussá vált, amikor az amerikai multinacionális cégek nyomására Közép- és Dél-Amerikában a CIA úgymond megrendelésre hozott létre katonai puccsokat. Ezek után Amerika-barát rezsimek uralták a politikai és gazdasági életet az egész érdekszférában.
A bolíviai parasztok azonban nem voltak éppen forradalmi hangulatban. Az 1967. év katasztrofálisan rossz termést hozott, és éhségüket, mint évszázadokkal azelőtt, a kokaincserjék rágcsálásával csillapították. Ez a rítus a marxista–sztálinista doktrínákon nevelkedett Guevarától igen távol állt, ezért nem tudott szövetségesekre lelni a bolíviai szegények soraiban. A sztori befejező része már ismeretes. Fegyverrel a kezében október 8-án elfogták, majd egy nappal később kivégezték. Vannak emberek, akik haláluk után válnak legendává. Che Guevara a hatvanas évek baloldali forradalmárjainak hőse volt Európában és az USA-ban egyaránt, de a kudarccal végződött párizsi diáklázadás, a Bader-Meinhof német kommunista terrorszervezet rémtettei vagy az olasz Vörös Brigádok gyilkolászásai a kommunista forradalom teljes csődjét jelentették. Che, talán akarata ellenére, egy hamis ügy zsarnoki prófétájává vált.
A magyarországi baloldalt most sem zavarja a kettős mérce. A vörös csillagos, Che arcát mutató pólókban villogó és csápoló ifjú szocialisták, továbbá az argentin forradalmár képe előtt szónokló kormányfő pózolásai árulkodók és önleleplezők. Politikai gyilkosságokra épült mozgalmakat demokratikus párt soha nem legitimálhat, és különösen aktuális üzenet ez most, október 23-a környékén is.

A szerző politológus