Kétlábú tollatlan

A labilis rendszereket sem vérrel, sem hazudozással nem lehet összeragasztani. A szétesni készülő konstrukciókat nem lehet a félelem betonjával megszilárdítani. Ötvenhat szabadságharca hatalmas támadás volt a szovjet birodalom betonkolosszusa ellen. Tankok lepték el Budapest utcáit. A kicsiny Magyarország reménytelen, hősies harcba kezdett a Szovjetunió ellen. Tizenéves gyermekek dobtak a tankokra benzinespalackokat. És meghaltak a tizenéves gyermekek, nők és férfiak, fiatalok és idősebbek. Tüzet nyitottak civilekre. Szovjet tankok – és fedezékükben magyarok – támadtak magyarokra.
A megtorlás szörnyűbb volt, mint Haynau vérengzése: 32 000 embert tartóztattak le; 229 embert kivégeztek. Több mint 20 000 volt a bebörtönzött; 200 000 ember elmenekült az országból.
Amit 1848 jelentett a XIX. századnak, azt jelentette 1956 a XX. századnak. A kiegyensúlyozott, távlatos, polgári demokratikus s egyúttal sajátosan magyar fejlődési út iránti vágyat.
Rövid időre fölébresztettük a Nyugat lelkiismeretét. Albert Camus üdvözölte a magyar forradalmat, Arthur Koestler a szovjet megszállást elítélő tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdett Londonban.
Szívünkben reménykedéssel figyeltünk a Nyugatra. Egyfolytában a Szabad Európa Rádiót hallgattuk.
Biztattak minket, tartsatok ki, mondták. Anne Applebaum amerikai történész írta Az USA téves döntései az 1956-os forradalom idején és ma című tanulmányában: „Amikor október 23-án megkezdődtek az utcai harcok […], a Nyugat reakciója zavaros és ellentmondásos volt. Washingtonban az Eisenhower-kormány azon meditált, hogy vajon hívjon-e össze imanapot az elnök a magyarokért, vagy pedig küldjön a Vöröskereszt orvosi segítséget. […] A Szabad Európa Rádió, amelyről Magyarországon és másutt is sokan azt hitték, hogy az amerikai kormány véleményét képviseli, támadásba ment át. November elején arra biztatták a magyarokat, hogy tartsanak ki, mert ezáltal »olyan erős és ellenállhatatlan lesz a nyomás az amerikai kormányra, hogy kénytelenek lesznek fegyveres segítséget küldeni a szabadságharcosoknak«. Mindannyian tudjuk, hogy ennek a felhívásnak az eredménye véres és tragikus volt.”
Mi kitartottunk. Dulles viszont október 27-i beszédében kijelentette: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek.” Ezzel egyértelművé tette, hogy nem kíván a Szovjetunióval ujjat húzni Magyarország miatt.
Végzetesen magunkra maradtunk. A Nyugat cserbenhagyta saját demokratikus szabadságeszményeit. Európa igazi írástudóinak lelkiismeretét földúlták a magyarországi események. A forradalom első évfordulóján Albert Camus így emlékezett A magyarok vére című írásában: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.”
Nem mindenki gondolja ezt így. Ötven évvel Albert Camus sorai után magyar parlamenti képviselő lehet az, aki nyilashordákat emleget ötvenhatról szólva. Ötven év nem volt elég ahhoz, hogy vállaljuk forradalmunkat. A rendszerváltás óta eltelt tizenhét év is kevésnek bizonyult az évtizedeken át tartó agymosás nyomainak eltüntetéséhez. Albert Camus óvta Európát attól, hogy elfeledje a magyarok vérét. Mi saját véreink vérét képesek vagyunk elfeledni.
A háború után keserű kétségbeesés volt bennünk, hogy hazánkban bevezetik a szovjetrendszert. Ignotus Pál írja memoárjában, hogy amikor 1949-ben hazajött Londonból, és az Angol–Magyar Baráti Társaságnál tartott előadásában arról kezdett beszélni, hogy Anglia elfogadta az érdekövezeteket, hallgatóságán leírhatatlan csüggedés, elkeseredés vett erőt, szinte pánik tört ki.
*
Kétségbeesett kérdések hangzottak el, vadidegen nők könyörögtek neki, hogy vigye őket magával, amikor Londonba visszautazik. (Ignotus Pált hamarosan letartóztatták, börtönbe vetették, s csak 1956 után szabadult.)
Magyarország rettegett a szovjetrendszertől. Minden oka megvolt rá. Naplójában Márai Sándor így világít rá ennek az ellenérzésnek a gyökereire: „A »kommunizmussal« nem lehet metodikusan semmit sem kezdeni, mert még sehol nem valósult meg: hiányzik előfeltétele, a kommunista ember, ez a kétlábú, tollatlan, csodálatos lény, aki nem önző, nem akar egyéni érvényesülést, csak a köznek él. Helyében mindenütt csak kommunista párttagok és társutasok vannak, akik ígérik, hogy egyszer, valamikor valóság lesz a kommunizmus… És addig kitűnően élik ennek az ígéretnek az ürügyén – ha nem megy másképp, a terror segítségével – privilegizált életüket.”
Minden gyűlölködésre és félelemre alapozott rendszer napjai meg vannak számlálva. Mi, magyarok gyakran kényszerültünk eltűrni a megszállókat, de arra ritkán volt példa, hogy saját honfitársaink válogatott csapata a megszállókon is túltegyen kíméletlenségben. Az ötvenhatot megelőző évek ilyen esztendők voltak.
Tűrtünk és reménykedtünk. Tűrtünk, mert reménykedtünk. Abban reménykedtünk, hogy a dolgok majd javulnak, konszolidálódnak. Hogy elmúlik, mert el kell múlnia a terrornak, mert nem lehet olyan országban élni, ahol félni kell. A párt nem okult: 1953-ban, Sztálin halála és a szovjet kommunista párt 20. kongresszusa, a kommunista bűnök elítélése után meg kellett volna buknia a Rákosi-rendszernek. A néhai J. F. Kennedy elnök egyszer azt mondta: „Akik megakadályozzák a békés forradalmakat, a véres forradalmakat készítik elő.” A Rákosi–Gerő-féle bosszúálló, terrort fenntartó garnitúrának el kellett volna tűnnie a színről. Ha már a nyugati típusú polgári fejlődés útja zárva volt előttünk, legalább megpróbálhattuk volna a terror nélkül épített szocializmust. De Sztálin halála után a magyar kommunisták megtartották öszszes eszmei, politikai hadállásukat, megtartották beteg szemléletüket arra nézvést, hogy nehézipari csodát telepítsenek a búzájáról és gyümölcsei zamatáról híres Magyarországra. Akinek ez ellen kifogása volt, az ellen beindult az ÁVH-s gépezet. Magyarországon a felnőtt lakosság körében 1950 és 1953 között 1,5 millió, azaz minden harmadik felnőtt ellen eljárás indult. Milyen ország az, ahol az állam minden harmadik embert ellenségnek, potenciális politikai bűnözőnek tart?
Ausztriából 1955 májusában kivonták a szovjet csapatokat. Szomszédaink megszabadultak a szovjet megszállástól, visszanyerték függetlenségüket. S mivel az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok arra hivatkozva állomásoztak nálunk, hogy az ausztriai megszálló erők logisztikai utánpótlását biztosítják, arra számítottunk, hogy az Ausztriából kivonuló csapatok után a magyarországi szovjet jelenlét is megszűnik. Nem így történt. Magyarország a szovjet érdekszféra foglya maradt. Fogyó reménynyel bámultunk az Ausztriából hazánkon keresztül vonuló szovjet csapatszerelvények után. A kommunista magyar miniszterelnök aláírta a Varsói Szerződést. Ausztria szabad lett – nálunk pedig prolongálták a szovjet megszállást.
Ez is hozzájárult ahhoz a tömérdek keserűséghez, amely a forradalom kirobbanásához vezetett.
Márai Sándor szerint a kommunista rendszer azért életképtelen, mert túlságosan merev, monolit szerkezet. Ha egyszer megreped, akkor végighasad. Zárt társadalomban, információktól elszigetelt térben robbanásig hevülnek a lefojtott indulatok, letaposott akaratok, a füstölgő elégedetlenség. „A kommunisták – írja – tudják, hogy egy csaknem légmentesen elzárt világban parázson járnak. És rettegnek attól, hogy a parázs lángra kap, ha valahol kinyitják az ablakot. Ebben az elzárt világban a füst és a bűz olyan elviselhetetlen, hogy néha kénytelenek ujjnyi távra, keskeny résre nyitni az ablakot… és legtöbbször olyanokra bízzák ezt a veszélyes vállalkozást, akik elébb évtizedeken át segítettek éleszteni a parazsat. De mihelyt betódul a szabad levegő, dühösen becsapják az ablakot, mert tudják, hogy a parázs, ha fellángol, végzetes veszély számukra.”
Ez történt 1956-ban. Betódult a friss levegő, lángra kapott a hazugság függönye, meggyulladt az egész társadalmi berendezés.
Lehet, hogy Rajk László temetése volt ez az ablaknyitás. Jelképpé duzzadt még a ceremónia időpontja is: október 6-a, az aradi vértanúk napja. A kéz, amely aláírta 1949-ben a halálos ítéletet, a kivégzendő nyakára tette a kötelet, majd néhány évvel később virágot dobott a koporsójára. És az emberek ott, abban a temetési menetben mindettől valahogy megundorodtak. Nem lehet egy szájból hideget és meleget fújni. Volt egy pillanat, amelyben összeért a meghazudtolt múlt és az elhazudott jelen. Mi, magyarok korszakokat szoktunk elhantolni temetetlen halottainkkal. Följegyezték, hogy valaki megszólalt a temetési menetben: „Szegény Laci, ha köztünk lenne, hogy közénk lövetne.” Benne van ebben a mondatban a hazudozás, az abszurditás, az államilag megszervezett lelki kettéhasadtság beismerése.
Attól fogva nem lehetett visszaforgatni az időt. Az emberek megérezték, hogy a kommunisták elbizonytalanodtak. Eltelt két hét, és megmozdult az egész ország.
Ötvenhatban nem akartunk mást, csak azt, hogy helyükön legyenek a dolgok. Hogy az ország élén államférfi legyen, ne politikai kalandor. Hogy a magyar érdekeket képviselje a magyar politika. Hogy a diktatúra, amelyben csak egy párt létezhet, ne nevezze magát demokráciának. Hogy a hazug beszédet ne kelljen kötelezően meghallgatni. Hogy a szív diktálja a tapsot, ne a politikai klakkerek. Hogy ne az hintsen szegfűt a meggyilkoltak koporsóira, aki akasztatott.
Ötvenhat a magyar demokrácia origója. Innen indultunk. Mi csak egy rendes, átlátható, szabadon lélegző országot akartunk. Egy lassan gyarapodó, lépésenként fejlődő, magyarságát soha meg nem tagadó országot. Nem akartunk csodákat, nem akartunk gyapotot termelni. Almáskertekre és kajszibarack-telepítésekre vágytunk. Nem akartunk a vas és acél országa lenni, nem akartunk levegőt szennyező iparvárosokat. Virágzó mezőgazdaságot és magas színvonalú könnyűipart szerettünk volna teremteni, voltak hozzá dolgos parasztgazdáink és jó termőföldjeink, megvolt hozzá minden adottságunk, hogy sikerüljön az, ami a dán, a holland, a francia gazdának sikerült.
Hol van annak a parasztnak az emlékműve, aki hazavitte a téeszből a lovát, és ezért agyonverték az ávósok? Sehol sincs! Sem a falujában, sem a megyéjében, sem az országában! Csak a szívünkben és az emlékezetünkben.
Október 23-án Budapesten a tömeg az utcára özönlött. Amikor a Kossuth téren tüntetők követelésére Nagy Imre végre megszólalt a Parlament erkélyéről, első szava az volt: „Elvtársak!” S a közel kétszázezres tömeg felhördült: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Ebből a válaszból tudjuk: a magyar nép nem a szocializmus megreformálásáért vonult az utcára. Ötvenhat minden, a diktatúra ellen föllázadó magyar ember forradalma és szabadságharca volt.
Sokan nem értik, miként történhetett meg, ami megtörtént 1956. október 23-a félszázadik évfordulóján. Meggyőződésem, hogy 2006. október 23-án sajátos „preventív hadművelet” zajlott. Lássuk meg a paranoid akarat rejtett erővonalait! Megvalósult a forradalom emléke miatt évtizedeken át frusztrált hazai baloldal fél évszázados álma. Megelevenedtek – mint egy számítógépes „gyilkolós” játékban – egy október 23-án azonnal levert lázadás filmkockái. Ez volt az ortodox baloldal fél évszázados álma: hogy október 23-án lovas rendőrök vágtázzanak, emberekre lőjenek, ha csak gumilövedékkel is. Hogy leszorítsák a tömeget, hogy üssék-verjék, akit csak érnek. Hogy kéjjel és büntetlenül taposhassanak a magyar zászlón. Hogy érezhessék: „Végre! Végre legyőztük ezt a legyűrhetetlen csürhét! Október 23-án.” És nem törődtek vele, hogy eltelt egy fél évszázad.
Ami 2006. október 23-án megtörténhetett, az az ortodox baloldal politikai tudatalattijának tragikus, késleltetett kitörése volt.
Ezért nekünk meg sem szabad hallanunk azt, aki még ma is csőcseléket, nyilashordát akar láttatni legtisztább ünnepünkben.
Emeljük föl a szívünket az ötvenhatos forradalom magasába!