A diszkriminált többség

Nagyon meg kellene már oldani ezt a gyűlöletbeszéd-kérdést – gondolják a kormányzati boszorkánykonyhában sündörgő bölcsek. Elvégre a gyűlölködés témája sok mindenre jó: lehet vele figyelmet elterelni a valós kérdésekről; lehet korszerű, úgymond européer színben feltűnni, mint aki életét – és szavazatát – adná embertársai méltóságának megőrzéséért; lehet összemosni a mindenkori konzervatív oldalt az időnként hőbörgő néhány tucat bakancsos bőrfejűvel. (Ha nincs elhatárolódás a gyűlés kezdete után 30 másodperc elteltével, akkor bizony egyértelmű, hogy a jobboldal lelke mélyén szimpatizál a fasisztákkal.)
A kérdés valóban súlyos. Ha a szólásszabadság és a gyűlölködés által megsértett emberi méltóság egymásnak feszül, az ellentétet nehéz oly módon feloldani, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposztának se essen komoly baja (a szabadság is megmaradjon, és a méltóság se csorbuljon). A kérdésre a nálunk némileg fejlettebb demokráciák is kétségbeesve keresik a megfelelő választ, modern korunk nem hagyja nyugodni az évszázados alkotmányos alapelveket, a történelem kerekének új fordulatai – bevándorlás, terrorizmus, az emberi jogok ájult tisztelete, a régi, biztos alapok fokozatos elvesztése – új válaszokat igényelnek. A szabadság és a méltóság közti határvonalat ezek figyelembevételével kell újrapozicionálni.
Eközben nem árt ismét felfedezni Európa szellemi, kulturális alapjait – hiszen a helyes válasz csak ezek figyelembevételével található meg. Ezen gyökereket hajlamosak vagyunk elfeledni, a nyilvánosság előtt kissé talán szégyellni is. Egy zsidó származású amerikai professzor, Joseph Weiler mesélte el nekünk újra könyvében (Keresztény Európa), hogy van abban valami szimbolikus, ugyanakkor egyszerre gyakorlati jelentőségű, hogy „az amerikaiak a maguk emberi jogi univerzumában a szabadságra helyezik a fő hangsúlyt, az európaiak pedig a méltóságra”. A szerző még ennél is tovább ment: az európai uniós alkotmányszerződés preambulumvitájáról írott fejtegetéseiben az emberi méltóságot határozza meg a közös európai jogfelfogás alapjaként, amelyet ő a kontinens keresztény kulturális gyökereiből eredeztet.
Ennek fényében a regnáló igazságügyi miniszter akár az emberi méltóság lánglelkű őrzőjeként is feltűnhet szemünkben. Október végén ugyanis elfogadták az általa beterjesztett törvényjavaslatot a polgári törvénykönyv módosításáról. A módosítás arra irányul, hogy megteremtse a gyűlölködés elleni fellépés lehetőségét a polgári jogban – nyilvánvalóan azért, mert a büntetőjogi megoldás bevezetésével az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatának fényében a kormányzat nem mert tovább kísérletezni. A testület ugyanis 1992-ben, 1999-ben és 2004-ben háromszor semmisítette meg az egyes társadalmi csoportokat „gyalázó”, tagjainak méltóságát sértő kifejezéseket, megnyilvánulásokat korlátozó büntető törvénykönyvbeli rendelkezést, amely egy darabig meglepő makacssággal újra és újra felbukkant az aktuális kormányzatok kodifikációs terveiben, míg ezúttal egy ravasz oldalvágással a polgári jog terepén próbálkoznak a közösségek védelmének jogi biztosításával.
A polgári törvénykönyv módosított szövege mindazonáltal már az első szemügyre vétel alkalmával is váratlan meglepetéseket tartogat. Lássuk a szöveget! „A személyhez fűződő jog sérelmét jelenti különösen az a nyilvános, súlyosan sértő magatartás, amely faji hovatartozásra, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozásra, vallási vagy világnézeti meggyőződésre, szexuális irányultságra, nemi identitásra vagy a személyiség más lényegi vonására irányul, és személyek e vonással rendelkező, a társadalmon belül kisebbségben lévő körére vonatkozik.” Hagyjuk a jogászi szőrszálhasogatást másra a „súlyosan sértő”, sérelmet okozó kifejezések meghatározhatatlan, túlzottan széles (ergo alkotmányellenes) fogalmáról, a korlátozás korábbi mércéjének jelentős (ergo az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata alapján alkotmányellenes) leszállításáról, amely esetben másodlagos kérdés, hogy büntető- vagy polgári jogi eszközökkel történik mindez.
Ami sokkal inkább szemet szúr: a felsorolásban csak az ilyen-olyan kisebbségek szerepelnek, ami egyértelműen diszkriminatív a többségre nézve, amelynek identitását éppúgy meg lehet sérteni, mint bármely társadalmi csoportét. „Jogot tehát az árnyalatnak”, mondja Illyés Gyula, de könyörgünk, jogokat a többségnek is! A permanens közéleti viták-nyűglődések során a többségi identitás (értsd: a magyar) a közelmúltban is számos alkalommal kérdőjeleződött meg, és gyalázták meg, lett gúnykacaj tárgya. Másképpen: ha ezentúl a komplett Hegedűs családot elmarasztalhatják majd polgári perben, akkor mondjuk Tamás Gáspár Miklós miért röhöghet büntetlenül a markába?
És mi lesz az egyházzal? A népszámlálások alapján 60 százaléknyian vagyunk mi, katolikusok. Akkor ez most a többséget jelenti? Vagy csak a templomba járók számítanak? A Magyar Boszorkányegyház kaphat védelmet e szabály alapján, a katolikusok meg nem? Amikor a közélet bérelt és önkéntes megmondóemberei úgyis csak a keresztény egyházakkal szemben szoktak könyörtelenül kritikusak lenni?
De menjünk tovább! Az új törvényszöveg megteremti annak a lehetőségét, hogy a sérelmet szenvedett fél konkrét azonosíthatósága hiányában is megállapítható legyen a jogsértés: „A jogsértő nem hivatkozhat arra, hogy sérelmezett magatartása nem közvetlenül és felismerhetően a (…) sérelem alapján igényt érvényesítő fél vagy felek ellen irányult.” Ezen felül pedig a törvény lehetővé teszi egyes társadalmi szervezetek és jogvédő alapítványok részére a perindítást. Így megteremtődik a lehetőség egyfelől arra, hogy a közösség bármely tagja érvényesíthesse a sérelemből fakadó igényét, illetve ennek hiányában közérdekű kereset indítására is lenne mód. A perindítási jogosultság akkor is fennáll, ha az illető nem is szerzett tudomást a sérelmes kifejezés közzétételéről, mondjuk egészen addig, amíg nem lett abból újsághír (Jóska, gyere, Pestre megyünk perelni, valaki cigányozott – svábozott, románozott, szlovákozott, boszorkányozott – egyet, mondhatják majd például az eldugott beregi falvakban). A sérelem tényleges bekövetkeztét az egyénekre lebontva ugyebár nem lehet érdemi bizonyítás alá vonni, a bíróságoknak automatikusan el kell fogadniuk bekövetkeztét.
A törvény nem korlátozza a perindítás lehetőségét, ezért elvileg elképzelhető, hogy mondjuk a többmilliós hazai cigányság valamennyi tagja pert indítson, ami az igazságszolgáltatás totális megbénulását idézné elő (szerencsétlen jogsértő pedig mindenkinek fizetheti majd a kártérítést). És persze az sem elképzelhetetlen, hogy olyanok is pert indítsanak, akik külföldön élnek ugyan, de valamely Magyarországon kisebbségben lévő társadalmi csoport tagjai közé számíttatnak. Így például „zsidózás” esetén a planéta bármely zsidó identitású lakója perelhetné a jogsértőt (ekképpen hamarosan kedvelt turistacélpont lehetünk, a nyaralás árát pedig behozza majd egy-egy kártérítési per).
A törvény a köztársasági elnök aláírására vár, de az ő döntésétől függetlenül is nyilvánvalóan az Alkotmánybíróság asztalára fog kerülni. Az említett számos megkérdőjelezhető megoldás alapján, figyelembe véve a korábbi gyakorlatot, nehéz elképzelni, hogy kiállja majd az alkotmányossági próbát. Mint ahogy – tekintettel Sólyom László korábbi állásfoglalásaira, nyilatkozataira – az elnöki ellenjegyzés már önmagában véve is meglepetést okozna.
A baj nyilvánvalóan nem azzal van, hogy a törvényhozó megpróbálja fokozottabb védelemben részesíteni a közösségeket. Ez önmagában véve helyeselhető célkitűzés. A cinizmussal megvert ember azonban hajlamos azt hinni, hogy a mostani lépés csak álca, és a kormányzatnak voltaképpen teljesen mindegy, mi lesz a törvény sorsa: ha átcsúszna az alkotmányossági rostán (erre kisebb az esély), akkor rendben vagyunk, ha meg nem, újra lehet egy kicsit rasszistázni, fasisztázni, xenofóbozni, ezúttal majd jól bemártva az Alkotmánybíróság tagjait is (akik nyilvánvalóan kizárólag rejtett szálasista elkötelezettségből fúrhatták meg ezt a kodifikátori remekművet). Elvégre jól jöhet a politikai tőke kovácsolásakor, ha mindig van mód valami vagy valaki ellen tiltakozni, és riogatni a társadalmat a nácizmus újjáéledésével. Végeredményben ha a konzervatív oldalon múlna, nyilván Szabó Albert lenne a belügyminiszter, Bácsfi Diána felelne a honvédelemért, és rögtön újjáalakulna a Nemzeti Számon Kérő Szék…

A szerző egyetemi oktató,
Pázmány Péter Katolikus Egyetem