A gazdasági reformok értelmetlensége

A fejlett nyugati társadalmakban a második világháború után kialakult politikai váltógazdálkodás egy nagyon érzékeny, jól működő, hatékony mechanizmust eredményezett, amely biztosított egy ragyogó egyensúlyt a gazdasági hatékonyság és a (látszólag) vele szemben álló szociális-társadalmi érzékenység között. A konzervatívok értettek a gazdasághoz, a hatékonyság irányába tolták el a rendszert, de érzéketlenek voltak a szociális problémák iránt. Így – paradox módon – amikor már hatékonyan működött a gazdaság, kiéleződtek a szociális feszültségek, és a fokozódó társadalmi elégedetlenség a következő választáson a baloldalt juttatta hatalomra. A szociáldemokraták aztán helyreállították az egyensúlyt, mérsékelték a piac nyers törvényeit, rendbe tették a szociális kérdést, ez viszont előbb-utóbb a gazdasági hatékonyság rovására ment. Így aztán ők is buktak a következő választásokon.
Ebből következően a rendszer sohasem tolódott el túlzottan a nyerskapitalista piacgazdaság irányába, nem alakulhatott ki a széles roncstársadalom, de nem tolódhatott el a túl erős paternalista, újraelosztó államszerep irányába sem.
Mára megváltozott a képlet. Erős konvergencia kezdődött az 1980-as években a két oldal között: a szociáldemokraták átvették a gazdaságban a monetarista, konzervatív recepteket, visszavonultak a gazdaságból, anélkül, hogy feladták volna a szociálpolitika területén régebbi érzékenységüket. E két szféra elválasztása együtt eredményezte a hatékony gazdaságot és a hasonlóan hatékony szociális rendszert.
A másik oldal, tehát a konzervatívok, szintén tanultak, nem adták fel a gazdasági hatékonyságot szem előtt tartó elveiket (az állam vonuljon ki a gazdaságból), de fokozódó szociális érzékenységről is tanúságot tesznek.
Így aztán ma már nem annyira oldalak, ideológiák küzdelmét látjuk nyugaton, vagyis a választások egyszerű hatalomkontrolláló mechanizmussá egyszerűsödtek. Ezzel szemben Magyarországon sajátos szerepzavart látunk: a szocialisták tökéletesen érzéketlenek a szociális problémák iránt, csak a gazdasági hatékonysággal törődnek (az más kérdés, hogy ezt is rosszul kezelik, mert nem értik a probléma valós okait), míg a jobboldal balról bírálja őket, de a gazdaságpolitikában maradnak a „csökkentsük az adókat” politikánál. Egy megjegyzést ehhez: ha a hazai vállalkozók azt a bérszínvonalat fizethetik a hazai munkavállalóknak, amit fizetnek, akkor ne keseregjenek a túlzott adó- és járulékterhek miatt. A bérjárulékterhek is csak a bérekhez viszonyítva magasak, abszolút értelemben még mindig alacsonyabbak a nyugati versenytársak hasonló terheinél.
Mindennek az eredménye a hazai roncstársadalom kialakulása, a harmadik világot idéző tömeges nyomor megjelenése Európa kellős közepén, a Duna völgyében. Anakronizmus, mégpedig felháborító anakronizmus. 900 ezer nyugdíjas él 50 ezer forintot nem meghaladó nyugdíjból, 2,7 millió ember él a hivatalosan megállapított létminimum alatt, és emberek hálnak az utcán. Tessék elmenni a Keleti pályaudvar vagy a Blaha Lujza tér környékére este, sivár, lepusztult helyeket lát az ember mindent elborító mocsokkal és a kitaszítottak, magukra hagyottak reménytelen tömegével.
„Aki nem tudja, hova tart, annak minden útirány rossz.” Ha egy ország gazdaságának alapproblémája az elavult, túlzottan importenergia-, nyersanyag- és alkatrészigényes szerkezete, alacsony transzformációs hatásfoka, gyarmati jellegű bekapcsolódása a nemzetközi munkamegosztásba (alacsony bérek, adómentesség, állami támogatás a multiknak), akkor az elosztó rendszerek reformálgatásával nincs is értelme bíbelődni. Minek? Ha befejezik a nagy átalakítást az oktatásügyben, az egészségügyben stb., attól még nem lesz hatékonyabb gazdaság, kevésbé energia- és nyersanyagigényes termelés, magasabb transzformációs hatásfok. Az elosztó rendszerek reformja eleve egy politikailag érzékeny, sokba kerülő, nehéz folyamat, csak akkor szabad belekezdeni, ha már a gazdaságot rendbe tettük. Ahogy ezt nyugaton csinálták. Ott a gazdasági makroszerkezet-váltás az 1980–90-es években zajlott le, majd pedig a 90-es évek közepén belekezdtek az elosztó és szolgáltató rendszerek átalakításába. De nem azzal a céllal, hogy majd ezekben a rendszerekben, a pazarlás megszüntetésével erőforrásokat szabadítanak fel a gazdaság számára, eszükbe sem jutott ilyen ostobaság. Nagyon jól tudták, hogy az elosztó és szolgáltató rendszerek reformja nem fog megtakarítást eredményezni, ellenkezőleg, jelentős többletráfordítást igényel. Mi lesz, mi lett az eredmény? Az, hogy most már jóval hatékonyabban működnek e rendszerek.
Az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, hogy valaki ló helyett traktort vesz, és azt fogja eke elé. Megtakarít ezzel? Dehogy. Jelentős többletberuházást kell vállalnia. Mit nyer? Egy jóval hatékonyabb, új rendszert, amely ezáltal fizeti ki a többletráfordítást. Az egész reformosdi az elosztó és szolgáltató rendszerekben semmit nem ér, ha nem áll mögötte ütőképes gazdaság. Sőt még több kárral jár. Társadalmi feszültségeket gerjeszt, egzisztenciális bizonytalanságot erősít stb. Hiába lesz több-biztosítós az egészségügyi rendszer, hiába lesz tandíj stb., ha a gazdaság teljesítménye – az ismert okok miatt – elégtelen hatásfokú, az egész annyit ér, mint a békának a futócipő. A gazdaság pedig nem azért nem ütőképes, mert a rosszul működő elosztó és szolgáltató rendszer elszívja tőle az erőforrásokat. Ez közönséges rögeszme.
Rossz a sorrend, rossz a filozófia, értelmetlen játék az egész.

A szerző közgazdász, egyetemi docens