Arról, hogy milyen a megbízható szövetséges

Azt a vak is látja, hogy az Egyesült Államok vezetése súlyos külpolitikai hibákat vétett az elmúlt időszakban, a kérdés csak az, hogy ezzel együtt és ettől függetlenül kínálkozik-e alternatívája Kelet-Közép-Európának, ha a biztonságát garantáló nagyhatalmat keres. Egyáltalán felmerülhet-e ez a kérdés a már három–nyolc éve NATO-tag országokban, amelyek ugyan az Európai Uniónak is a tagjai, de attól egyelőre nem remélhetnek a biztonságukat szavatoló egységet és katonai képességeket? Amikor Magyarország 1999-ben belépett az észak-atlanti szervezetbe, ezek a felvetések még elképzelhetetlennek tűntek, ám amióta 2004-ben hatalomra jutott Gyurcsány Ferenc, és külpolitikai ámokfutásba kezdett, kiderült: nincs az a vad fantázia, amely ne tűnne unalmasnak a magyar miniszterelnök „személyes diplomáciájához” képest.
A saját hatalmát nyilvánosan a közérdek elé helyező posztkommunista–liberális elit vezetője a terror elleni és az iraki háború okozta Amerika-ellenességből azt a következtetést vonta le, hogy az Egyesült Államok hatalma hanyatlóban van, s így nem árthat stratégiai ügyekben „tájékozódni”, nagy ígéretekkel kecsegtetni olyan „féldemokrata” partnereket, amelyek mindent megtesznek hatalmi rehabilitációjuk vagy hatalmuk felemelése végett. Aligha meglepő, hogy az „olaj- és gázbicepszű” Oroszország kapott az alkalmon, többször is fogadta Gyurcsányt, s még Vlagyimir Putyin is eljött Budapestre, hogy éljen a megnyílt lehetőséggel. A nyugati átlagnál jóval rafináltabb orosz diplomácia olyannyira megörült az euroatlanti ajtórésben számára felkínált lábhelynek, hogy budapesti kérésre lemondta az elnök találkozóját Orbán Viktorral, ráadásul pont a 2006-os választások célegyenesében.
Ha ez a kicsapongó ténykedés még nem verte is ki a biztosítékot Washingtonban, az már megszólaltatta a vészcsengőt, amikor a magyar kormányfő napjaink talán legfontosabb geopolitikai kérdésében, az energiaellátás biztosításában az Európai Unióval való konzultáció teljes mellőzésével nyíltan Oroszországnak kötelezte el magát. Azt, hogy valami megmozdult, azon lehetett talán a legjobban lemérni, hogy a szocialista és szabad demokrata pártszékházak környékének kávézóiban törzsvendégi státussal rendelkező, meglehetősen egyoldalú (kormánypárti) forrásokra támaszkodó nyugati tudósítók és lapjaik is felkapták az ügyet, és érdekes mód nem a Gyurcsány-kormány mellett tették le a voksukat. Büntetlenül megcsúfolhatta a demokráciát választási hazugságaival, rendőrattakjaival a hatalmon lévő balliberális koalíció, de a stratégiai kikacsintást azonnal zárótűzzel torolták meg nyugatról. Nem is telt bele sok idő, amíg Gyurcsány immár a Nabucco gázvezeték-tervezet őszinte és lelkes támogatójaként jelent meg a nyilvánosság előtt. Bár a kérdés javarészt elméleti síkon zajlott, konkrét aláírások, nemzetközi szerződések nélkül, s így nagy tér nyílt a manőverezésre (visszakozásra), két dolgot azért sikerült elérnie Gyurcsánynak: jórészt semmissé tette azt az intenzív, Népszabadság-cikkekkel, diplomatákkal kivitelezett aknamunkát, amellyel az ellenzék külkapcsolatait próbálta meg (részleges sikerrel) ellehetetleníteni, másrészt bizonyította nyugati szövetségeseinknek, hogy egy euró (egy dollár) nem sok, de annyit se szabad rábízni. Az első adandó alkalommal el fogja árulni őket, ha úgy adódik.
Innen már nem vezetett hosszú út odáig, hogy a szélsőségesség, az antiszemitizmus és a nacionalizmus vádjával démonizált Orbán Viktort magas rangú politikusok fogadják Washingtonban, és meghallgassák. Mert hát az amerikai fővárosban mostanság sokan ébrednek rá (a 2008-as elnökjelölteket is beleértve), hogy bár nem lebecsülendő dolog a nemzetközi terrorizmus, a jövőben éppúgy folytatódnak (és meghatározók maradnak) a hagyományos hatalmi küzdelmek is, amelyek az emberiség eddigi történelmét jellemezték. S bár ez a szembenállás legfeljebb csak nyomokban emlékeztethet a hidegháborús időkre, ahogy akkor, úgy most sem mindegy, hogy kik a szövetségesei. A Fidesz elnöke a sokszínű transzatlanti palettán inkább az európai „soft power” híve, mintsem a nyers katonai erőt preferáló amerikai neokonzervatív modellé. Ám hogy velejéig demokrata és atlantista, ahhoz egy csepp kétség sem férhet. Nicolas Sarkozy sem fog francia csapatokat küldeni Irakba, Angela Merkel német katonái sem mennek tálibra vadászni Dél-Afganisztánba, mégsem férhet kétség ahhoz, hogy az autokratizmustól szabadulni nem tudó Oroszországgal és Kína nyomulásával szemben az Egyesült Államokra támaszkodnak, ahogy ez ügyben Washington is a legmesszebbmenőkig számíthat rájuk.
A mindenkori amerikai kormányzat számára annak is nyilvánvalónak kell lennie – amint az majdnem két évtizede elmondott, 1989. június 16-i beszédéből is kiviláglott –, hogy Orbán nagyon is tisztában van a mindenkori Oroszország történelmi meghatározottságával, azzal, hogy sosem lesz a demokratikus nyugati értékközösség része. S hogy Gyurcsánnyal szemben nem ő állt a szovjet–magyar barátságot hirdető kommunista ifjúsági szervezet élén, és régi kapcsolatait kihasználva nem ő szaladt Moszkvába az elfelejtett barátságot feleleveníteni.