Az a válasz, hogy nincs válasz

Egy telefonos interjúban egyszer megkérdezték tőlem, hogy a nyilvános televíziós vitákban mennyire vagyunk őszinték, és mennyire játszunk szerepeket. Nem tudom, mit mondtam, de alaposabb önvizsgálat után kezdett derengeni, hogy a véleményező, mértékadó értelmiség felelősségére kérdeztek rá. Mindenfajta kerekasztal, vitafórum, sajtóklub jellegzetes sajátossága, hogy a szerepek le vannak osztva. Egyik sarokban a jó fiúk, a másikban a rosszak. A két csapat csak a televízió vagy rádió műsorszerkesztőjének szeszélyéből, vagy döntése nyomán találkozik, műsoron kívül soha. Más világ, más nézetek, más értékek, melyek röpke fél vagy háromegyed órára véletlenül egymás mellé kerülnek. Nyomasztó liberális fölénnyel, ami nem szemrehányás, ők ugyanis annyit szerepelnek, hogy közülük a tutit kiválasztani könnyű.
Egy jobboldali véleményező szerepeltetése sokkal veszélyesebb, beüthet vele az a példátlan krach, hogy az illető nem azt mondja, amit a mainstream várna tőle, hanem valami egészen mást, és akkor mi lesz az úgynevezett politikailag korrekt beszéddel? Számoljuk hozzá az internetes névtelenek gonoszkodásait, a tévécsatornák üzengetéseit, a felkent publicistákat, a megsértett politikusokat és a megélhetési SMS-küldőket: hogy engedték ezt az alakot kameraközelbe? Hogy lehet megsérteni azt a hallgatólagos szabályt, miszerint bizonyos kérdésekre nem adunk értékelhető válaszokat? Aki válaszokra kíváncsi, az ne tévét nézzen. A televíziós vitaműsorok egyébként sem arra vannak, hogy a jelenlévők bármiről is meggyőzzék egymást. Akkor mire? Arra, hogy bárki politikai rögeszméjét több hozzászólásban megerősítse. A kérdések meg válaszok nélkül maradnak.
Igazából az értelmiség nyilvános társasjátéka: vita például a nyugdíjasok helyzetéről. Az egyik szakértő azt mondja, hogy tulajdonképpen Magyarországon relatíve magasak a nyugdíjak. A többiek hallgatnak. Ha valaki rákérdezne, hogy a 60 ezer forint mihez képes sok, és ha a víz-, a gáz-, az áram-, a csatornadíj, a közös költség, a bérlet, az utazás, a megélhetés ára tovább kúszik felfelé, akkor mi lesz a nyugdíjassal, a szakértő azt válaszolná: a kérdés populista, nem lehet érdemében megválaszolni, mi a tendenciákat figyeljük. Tovább okvetetlenkedve azt is megkérdeznénk, hogy aki nem tud fizetni, azt előbb-utóbb kiperelik-e a lakásából, akkor leállna a felvétel, és megkérnék a jelenlévőket, hogy vegyék komolyan a vitát.
Amúgy populista kérdéseimet csokorba gyűjtöttem. Vannak köztük tegnapiak, de évtizedesek is. A válaszokat is tudjuk, ha őszinték lennénk, és nem az igazodás kényszere vagy a politikai korrektségnek nevezett hazugságipar fogná vissza a szájakat, sokkal őszintébb Magyarországon is élhetnénk. Tizenhét éve nem kap a magyar nemzet választ arra a kérdésére, hogy ki mindenki volt besúgó, három per hármas, szigorúan titkos tiszt, jelentésíró. Tizenhetedik éve nem képesek a kormányok leszámolni a közelmúlttal, máig tisztázatlan, soha fel nem fakasztott kelések mérgezik a levegőt. Sejtések, pletykák, bennfentesek tanulmányai erről meg arról, csepegtetve, de ahogy a németek vagy a csehek radikálisan megoldották ezt a maguk portáján, nálunk ez nyomokban sem történt meg. Politikailag inkorrekten: eltaknyolt ügynöktörvény nulla eredménnyel. Hát persze, hogy megosztott az ország, akit beszerveztek, az ma is biztonságban, erkölcsi fölényben sütkérezik: gyakori vendég a köztelevízióban, ahol kitörő örömmel és ájult tisztelettel várják. Akit meg besúgtak, s ezzel máig hatóan tönkretették az egész életét, annak még egy bocsánatkérésnyi katarzis sem jutott.
Kapcsolódjanak be bármelyik médiavitába, fogadjunk, hogy még senkitől sem hallották azt az egyszerű kérdést, hogy: miért engedi az oktatási kormányzat, hogy verjék a tanárokat? A tárca hevesen tiltakozna, a kérdés igazságtalanul általánosít, populista, rasszista felhangja van. Pedig a sajtóhoz csak a legkirívóbb esetek jutnak el: apuka beleveri a tanár fejét a fűtőtestbe, leköpik a tanárnőt, lefejelik, felpofozzák, összerugdossák, ocsmány szexuális ajánlatokat tesznek neki. Ezek az ügyek már akkor elhalnak, amikor feltűnnek a nyilvánosságban. A pedagógus kezében semmiféle fegyelmező eszköz nincs, ezt mindenki tudja, a szülők és gyerekek egy csoportja pedig visszaél vele. Ennek elemzésébe azonban senki nem megy bele. Melyik iskola igazgatója szeretné megveretni másnap magát, nyakára hozatni az agresszív jogvédőket vagy elmélázni azon a budapesti értelmiségi üzeneten, miszerint a tanár kösse le a gyereket színes előadásmódjával, és akkor nem lesznek ilyen afférok? Végső soron a pedagógus az oka annak, hogy a túlkoros Béluska nem akar elandalodni az Öreg néne őzikéjén. Egy médiaszociológus „megalapozott” következtetéseket vont le abból a felmérésből, hogy a végzős tanítónők nem akarnak olyan iskolában tanítani, ahol a cigány származású tanulók vannak többségben. Szerinte azért, mert rasszisták. Ki kéne próbálni: médiaszociológus egy hónapig tanít, a tanítónők meg figyelnek. Utána összejönnek egy nyilvános vitára.
Két legutóbbi esemény sem került a kérdések asztalára, nehogy abba a kellemetlen helyzetbe kerüljön bárki, hogy olyat kelljen válaszolnia, amit a néző már régen tud. Az egyik: kik engedélyezték, hogy Hujber Ottó szalmaégető erőművet építsen a tokaji borvidék közvetlen határára? Az erőmű ugyan zöldenergiát termel, csak éppen ott, ahol soha nem foglalkoztak búzatermesztéssel. A kamionok máris nagy mennyiségű kormot terítenek szét a környéken, és ez csak erősödni fog. Az idilli tájba betör az ipari létesítmény riasztó látványa, a jellegzetes hegyaljai mikroklímát pedig tönkreteszi a jelentős károsanyag-kibocsátás. Miért nem épül erőmű az Alföldön, ahol annyi szalmát csépelnek aratás után, amennyire egy zölderőműnek éppen szüksége van?
Lehetséges válaszok: Hujber Ottó akkora úr Szerencs környékén a szocialista polgármesterrel, hogy azt csinálnak, amit akarnak. Hujber urat egyáltalán nem érdekli, hogy a tokaji borvidéken, az UNESCO- világörökség eme szegletén ezután csak kormos aszút szüretelnek. Egy vállrándítás: na és? Felülírhatja-e Hujber úr haszna a világörökség adta szépséget? Élmény lenne, amint mondjuk Magyar György ügyvéd körbejárja a tv-csatornákat, és emelt hangon megüzeni, hogy Hujber úr mindent törvényesen és tisztességesen intézett, az orosz államadósság lebontásától a szalmaerőmű engedélyének megszerzéséig.
A budai kristálybarlang kérdése is populista intermezzo: miért nem közérdek, hogy ez a káprázatos kincs, új hungaricum feltárható, látogatható, élvezhető legyen? A válasz nagyjából ismert: minden rendben van, minden törvényes, mindenki megtett mindent a minisztériumtól a kivitelezőig. Csak a barlang elé tömöcölt tízméteres sittkupac és a fölé tervezett „sziklakert és tavacska” egészen mást sugall. Az I. kerületi önkormányzatot „elfogultság” miatt elzárták mindenfajta ellenőrzés lehetőségétől. Jelen pillanatban a VII. kerületi önkormányzatból intéznék a kristálybarlang ügyeit. Egy dolog biztos, hogy a társasház alapjánál feltárt barlang hiába magántelken található, az a köznép kincse és tulajdona. Ennek kétségbe vonása azt a párhuzamot sugallja, hogy nálunk a Mona Lisa is a szemétben végezné, ha a tulajdonos megvenné a múzeumot és a Mona Lisa-terem sziklakertecskéjének útjában állna.