Az európai labdarúgás két arca

Félidőben még kockázatos végeredményt hirdetni, különösen labdarúgásban, de anynyi kockázatmentesen megállapítható a Bajnokok Ligája csoportköre harmadik fordulója után, hogy ismét az angol, olasz, spanyol klubok dominálnak, a hajdani szocialista blokk csapatai pedig jobbára a pofozógép szerepére kényszerülnek. Mielőtt azonban rögzítenénk, hogy futball-Európa még a korábbinál is jobban kettészakadt, vessünk egy pillantást az Eb-selejtezők állására, ahol a hét csoport listavezetői között megtaláljuk Lengyelországot, Horvátországot, Romániát és Csehországot is. A kontraszt érdekes, de nem feloldhatatlan.

Ha a magyar labdarúgás számára térségünkből keresünk követendő és követhető – azaz nagyjából egyforma adottságokkal indult, az ország és a nemzetgazdaság méreteit tekintve is hasonló – példát, leginkább Csehországot, illetve a főváros két élklubját, a Slaviát és a Spartát említjük. Jogosan, mert e két együttest tényleg nemzeti kincsként kezelték, kezelik, és az állami sportvezetésnek is döntő része van abban, hogy más úton indultak el, mint mondjuk a Ferencváros. Ehhez képest itt a keddi Arsenal–Slavia mérkőzés, és a teljes BL-história holtversenyben legnagyobb verése, a 7-0. Ha már a Fradit említettük, amikor hasonló magasságban járt, 1994-ben és ’95-ben egyaránt hatot kapott Portóban és Madridban, 7-0-ig csak a Honvéd süllyedt, még 1989-ben Lisszabonban, a Benfica vendégeként. A prágaiak trénere, Karel Jarolim mégsem úgy beszélt a londoni hetesről, mint a világvégéről, hanem mint a történtek szinte természetes következményéről. „Tudtam, mire számíthatunk az Arsenaltól, csak azt nem sejtettem, hogy ennyire megkönnyítjük a dolgát” – mondta, mi pedig legfeljebb azon tűnődhetünk, hogy már példaképeinket verik pépesre.
Hiszen BL-csoportjában pont nélküli utolsó a román Steaua és az ukrán Dinamo Kijev, egy pontjával szintén sereghajtó az ukrán CSZKA Moszkva, az egykori szovjet blokk egyetlen partiképes csapata a Sahtar Doneck. Másik végletként a 32-es BL-mezőny két százszázalékos alakulata az Arsenal és a Manchester United, míg a többi csoportelső féltávnál a Chelsea, a Barcelona, a Real Madrid, az Inter, a Milan, valamint a Marseille. E számok alapján Európa keleti és középső régiójának semmi esélye sincs a déli és a nyugati ellen.
A klubfutball síkján ez igaz is. A válogatott porondon azonban gyökeresen más a helyzet. A záráshoz közeledő Eb-selejtező-sorozatban ugyanis veretlen és biztos továbbjutó Horvátország és Románia, ugyancsak Eb-résztvevő Csehország, Lengyelországnak elég két meccsből egyet hoznia, hogy az élen maradjon, az oroszoknak pedig csak Izraelben és Andorrában kell nyerniük a kvalifikációért. Egyáltalán nem mellékesen, ez egyben Anglia kiesését is jelentheti, és Olaszország is borotvaélen táncol.
E kettősség magyarázata abban rejlik, hogy míg a válogatottak nemzetiek, addig a klubok nemzetköziek, identitásukat szinte már csak múltjuk, stadionjuk helyszíne és szurkolótáboruk határozza meg, játékoskeretük, szakvezetésük és tulajdonosi körük ellenben alig. Az Eb-selejtezők tabelláit a résztvevő országok általános futballkultúrája, szervezettsége, tömegbázisa, utánpótlás-nevelése alakítja, a BL-rangsort viszont a pénz. A Slavia is más kaliber lenne, ha Cech védené a kapuját és Rosicky irányítaná a játékát, de Csehország két legértékesebb labdarúgója Londonban légióskodik. Mint a legpiacképesebb ukrán, Sevcsenko is, aki a Dinamo Kijev, Milan, Chelsea pályaívet írta le. A Milan–Sahtar Doneck párharc esélyeiről is mindent elárul, hogy a milánóiak annak idején képesek voltak leigazolni a legdrágább ukránt, míg a doneckieknek be kellett érniük a kis túlzással századik legkelendőbb olasszal, Lucarellivel. A közelmúlthoz képest persze már az is döbbenetes fejlemény, hogy olasz futballista egyáltalán Ukrajna felé veszi az irányt, és ott ki tudnak fizetni érte nyolcmillió eurót, kétmilliárd forintot.
Ha ezt az átváltást elvégezzük, megint oda jutunk, hogy már a versenyképtelenekkel is versenyképtelenek vagyunk. Ami, sajnos, régen nem eredeti felismerés.