Az őszintét, gyerekek

Fiatal, ígéretes borászokat bemutató sorozatunkban ezúttal a villányi borvidéken kalandozunk, ahol Lelovits Tamás pincéjébe visz utunk. A 32 éves borász nem bánja, hogy nem halmozódnak borai a benzinkutaknál és a plázákban, mint mondja, az az igazi kiszolgáltatottság. Ő inkább a „gasztronómia felé” mozdulna.

Alig akad olyan borvidéke Magyarországnak, amelynek története nem így kezdődik: „Már a rómaiak idején is…” Villány esetében talán mégis célszerűbbnek látszik a hírhedt filoxérajárvány idejével kezdenünk, amely 1875-ben hazánkat is elérte, elpusztítva szőlőtermő-területeink több mint felét. Az Európa-szerte lezajlott szőlőpusztulás után a villányi Teleki Zsigmond sietett a vén kontinens segítségére Amerikában talált vadszőlőalanyával, illetve azzal a technológiával, amely világszerte ma is egyeduralkodó a szőlészetben: az ellenálló fajta segítségével kell létrehozni azt a szaporító oltványt, amely már fittyet hány a veszedelmes kártevőre. Telekinek köszönhetően Villány egy csapásra reflektorfénybe került, tömegesen állította elő, és szállította távoli borvidékekre is szőlőoltványait.
Amilyen gyorsan sikerágazattá vált a bortermelés Villányban, olyan gyorsan jelentek meg a bortermelésre épülő kereskedelmi ágazatok, köztük az első villányi takarékpénztár, a hitelek, kereskedők. Minden együtt volt hát, a borvidék erőteljes terjeszkedésnek indult. A Kádár-rendszer idején üzemelő Villányi Állami Gazdaságnak majd félezer alkalmazottja volt, ám a termelés ekkor már inkább a mennyiségre koncentrált, tekintettel a hatalmas szovjet piaci igényekre.
Majd ennek az időszaknak is vége szakadt. 2007-ben már nem kizárólag Villány jelenti a villányi bort, a különféle fajták egymástól akár tíz–húsz kilométerre találták meg optimális termőhelyüket, a villányi borvidék kelet–nyugati irányban csaknem harminc kilométer széles területet jelent.
Az év bortermelője 1991-ben Tiffán Ede, 1994-ben Gere Attila, 1996-ban Polgár Zoltán, 1997-ben Bock József lett, és érdekes módon ez a cím még jelent is valamit a magyar borágazatban. Jelentősége egyben a SI-faktor forrása is – ahogy a villányiak fogalmaznak –, ez errefelé annyit tesz: sárga irigység. Kétségtelen, a rendszerváltást követően elsőként ébredő villányi borászok hamarosan sütkéreztek a (minőségi bornak köszönhető anyagi) siker fényében, jó néhány évvel maguk mögött hagyva más borvidékeken igyekvő társaikat. Villány még ma is amolyan Volkswagen-effektust él át. Hangoztatják: ez is jobb, meg az is jobb – mégis mindenki hozzá méri a magáét, nála akar jobb lenni.
Persze a rosszmájú megjegyzésekre sokszor rá is szolgáltak azok a gazdák, akik a hirtelen meggazdagodás reményében visszaéltek a borvidék rangjával. Kutyulás, kémiázás, gyanús eredet bizony könnyen tetten érhető az „oportó” hazájában. Arról a napjainkban ismét portugiesernek nevezett borról beszélünk, amelyről az egyik legnagyobb hazai borkereskedő cég vezetője így nyilatkozott: „Ha kétszer annyi lenne, az is kevés lenne!” Pedig ma állítólag túlkínálat van a hazai borpiacon.
Pécs–Harkány irányából érkezünk Villányba. Az utolsó szakaszon, a Nagyharsányt Villánnyal összekötő út mentén fekvő Kopár-dűlő olyan festői látványt nyújt, hogy tán mégis igaza lehet annak a helybélinek, aki szerint errefelé azért sok az autóbaleset, mert a volánnál ülők is megigézve bámulják a hegyoldalt. Aztán közvetlenül Villány határában némiképp visszaránt minket a földre a hatalmas hirdetőtábla: Mediterrán édes borok…
A két és fél ezer lakosú Villány dolgos délelőttel fogad: pótkocsis traktorok a legkülönfélébb méretben és kivitelben pöfögnek fel s alá a főutcán. Többnyire szőlővel, hordóval, kisgépekkel terhelten. Szüret ideje van, az egész városban érződik a cefre, a pincealkalmatosságok mosásának szaga. Errefelé ez bizony illat.
– Leszedjük, mire várjunk? A jövő héten végig esni fog, akkor aztán lefolyik a tőkéről minden! – legyint egy morózus gazda, miközben leugrik a traktorról, majd beviharzik a kis péküzlet ajtaján. Laci, a városka legnépszerűbb panziójának tulajdonosa sem ér rá, ő is szőlősgazda, most nem a recepció melletti, hosszan anekdotázgató idők járják. Mindenesetre segít nekünk megtalálni Lelovitsékat, feleslegesen ne bolyongjunk tovább a kátyús mellékutcákban.
Lelovits Tamással a szülői ház előtt találkozunk, könnyebben megtaláljuk, mint épülőfélben lévő házát Villány-Virágoson. Később arra is sor kerül, ám első utunk Villánykövesdre vezet, a bérelt kóstolópincébe.
– Tisztességes feltételekkel adták ki, így költöttem is rá – mondja házigazdánk, miközben nagyot fordít a békebeli méretes pincekulcson. Odabenn takaros kis helyiség fogad pulttal, polccal, asztallal, alig tucatnyi ülőhellyel. Kicsi, hangulatos, meleg is van. A nemrég gyártott pácolt nyílászárók és a friss meszelés illatát még nem vitte el az idő, látszik, hogy szinte minden új.
– Szőlőtelepítés, házfelújítás, a kóstoló kipofozása, berendezése, volt dolgunk bőven az utóbbi időben – mondja a fiatal borász.
– Akkor alaposan el lehet adósodva!
– Még nem, de közel állunk hozzá. Amit itt lát, az átmeneti állapot. Szeretnék egy feldolgozó-palackozó-tároló-kóstoló, amolyan minden egy helyen típusú kis komplexumot megépíteni. Az nem megy sokáig, hogy Villánykövesden kis kóstolópince, Pécsdevecseren tárolópince, bent a városban a feldolgozó meg a tároló. Szaladgálok ide-oda. Itt is kevés a hely.
– Említette a telepítést. Milyen fajtára vonatkozott?
– Oportót, merlot-t, sauvignont, cabernet franc-t és syrah-t telepítettem a meglévő mellé. A syrah-val [szirával] kapcsolatban meg sem várom a kérdést: egy villányi borversenyen kóstoltam, és egyszerűen magával ragadott az az illatvilág, amelyet éreztem. Sajnos nem lesz belőle sok, ha termőre fordul a telepítésem, még akkor is legfeljebb kétezer palack jön össze belőle.
– Néhány évvel ezelőtt a cabernet franc volt az a fajta, amelyről világszerte leírták: bár eredendően francia, mégis Villányban találta meg azt a helyet, ahol a legjobbat nyújtja. Tán a syrah is így jár.
– Azt azért nem hiszem. Bár kóstoltam már a szélrózsa minden irányából származó syrah-t, és az igazán jó tételek nem nagyon ütöttek el a villányitól. Már ez is nagy szó, nem? Egyébként őshonos fajtákból is van még adósságunk. Az oportó – vagy ahogy most kell hívni, a portugieser – is szerezhet meglepetést a jövőben. „Villányi oportó”, mondják, de azért árnyaltabb a helyzet. Ezerféle lehet. A termőhelyen kívül rengeteg emberi tényező szól bele a borba: a szüret időpontja, a feldolgozás, hogy mennyit hagyjuk héjon a levet, milyen hőmérsékleti viszonyok mellett zajlanak a különféle folyamatok, hogy csak néhányat említsek. Jobban szeretem azt a meghatározást, hogy X. Y. oportója. Mindemellett véleményem szerint a bor minőségét 60–70 százalékban az alapanyag határozza meg, és csak a fennmaradó 30 százalék a borász dicsősége vagy épp hibája. Tehát Villányban nem azért születnek nagy borok, mert mifelénk annyival okosabb borászok élnek, hanem mert kiváló természeti adottságokkal rendelkezünk.
– Ezt jól meg is fizettetik a fogyasztóval.
– Ez ma már nem csak a villányiakra igaz. Ha jól tudom, a legdrágább forgalmazott hazai bor éppenséggel szekszárdi. De az egriek sem szívbajosak, Tokaj-Hegyaljáról nem beszélve. Hangsúlyozom, most a felül kilógó árakról beszélek. Az átlag természetesen más. Ha valaki 150–200 mázsa szőlőt szüretel le egy hektárról, nyilván olcsóbb – és gyengébb – borral rukkolhat elő, mint mi a magunk 30–60 mázsa hektáronkénti termésátlagával. Mondjuk a permetszer ugyanannyi hektáronként. Meg az ára is. Nincsenek csodák. Az alacsony tőketerheléshez terület kell, ha a terület nő, akkor a feldolgozó- és tárolókapacitásnak is növekednie kell. Ezt valakinek meg kell fizetnie. Legalábbis a végén, talán, egyszer.
– Van kereskedője?
– Több is. És sajnos a fizetési morál egyre roszszabb. Már előre félek a hitelektől, a banknak nem mondhatom majd, hogy törlesztek, ha fizet a kereskedő. 2003 közepén például a 2002. év teljes bevételének az ötven százalékával tartoztak. Ezek után én azt mondom, nem egy-egy bombasztikus magyar bor a csoda, hanem az, hogy még talpon vagyunk mi, borászok.
Még elkortyolgatjuk az időközben a pohárba került 2005-ös sauvignont, aztán elindulunk Virágosra, ahol az átépülő leendő családi fészek áll. Ötpercnyi autózás után egy kicsi, ám takaros parasztház udvarába kanyarodunk. Már látszik, milyen lesz a végeredmény. Kifejezetten barátságos, még az udvar is kellemes beszélgetésekhez van alakítva – illetve lesz, ha majd egyszer elkészül.
– Harminckét éves koromra eddig jutottunk Eszterrel, a feleségemmel – már ami az önálló otthont illeti. Egyébként ő civil, de kitartó társam a borászattal járó mindennapi nyavalyákban. Persze ne értse félre, nem panaszkodunk. Azért ez mégsem egy nagyváros büdös belseje, nem igaz?
– Úgy tudom, jelenleg nyolchektárnyi szőlőben dolgozik, de ez is változni fog.
– Tíz–tizenkét hektárig szeretnék eljutni, ám ez még a jövő zenéje. Mint mondtam, a területnagyságot pusztán önmagában nem lehet fejleszteni, mindent húz magával. És erre a mindenre nincs még meg a pénz.
– Plázák polcain nem láttam Lelovits-bort.
– Szerintem nem is fog. Inkább a gasztronómia felé szeretnék mozdulni. Annyi borom nincs is, hogy benzinkutakon, bevásárlóközpontokban halmozódjanak. Nem is bánom. Az az igazi kiszolgáltatottság.
– Azt mondja, harminckét éves. Pályakezdőnek számít még egy borász ebben a korban?
– Ez nem korhoz köthető, legalábbis a borászok esetében. És területhez vagy a hordók számához sem. Úgy gondolom, egy borász akkor hagyja maga mögött a pálya kezdetét, ha a borfogyasztók úgy tíz százaléka már ismeri, keresi a borait. Ha ez ötvenéves korában következik be, akkor addig pályakezdő. Villányban azért a generációk tekintetében rend van. Itt általában a fiatalok a pályakezdők.
– Szoros a kapcsolat a borászok között?
– Nincs is nagyon más jellegű kapcsolatom. Itt szinte mindenki a borból él. A barátaim is. Gyakran látogatjuk egymást, és őszintén mondom, nem szégyellünk egymástól tanulni. Nálunk is sokszor összejövünk, kóstolunk. Én ilyenkor csak annyit kérek – inkább azt mondanám, ragaszkodom hozzá: az őszintét, gyerekek, mindig az őszintét!