Dől a balkáni dominó?

A koszovói választások eredménye még inkább megerősítette, hogy nincs semmi esély Belgrád és Pristina megállapodására a tartomány státusáról. Koszovó élére most olyan politikus kerül, aki fegyverrel harcolt Szerbia ellen, és akit a szerb bíróság tíz évre ítélt terrorizmusért. S ha akkor kézre kerítik, most is börtönben ülne. Ezzel a Hashim Thaqival kell majd a mérsékelt nacionalistaként számon tartott Vojislav Kostunica szerb kormányfőnek hivatali kollégaként tárgyalni. Már az is kisebb szenzációnak számított, hogy Belgrád delegációja a legmagasabb szinten egyáltalán egy asztalhoz ült a pristinai küldöttség tagjaként megjelent ellenzéki vezetővel.
Ám valljuk be, a pristinai hatalomváltás – amikor is a mérsékeltebb vezetést részben egy keményebben politizáló garnitúra cseréli fel – már nem ronthat a rendezési folyamat kilátásain. Megállapodás így sem, úgy sem lesz. Sem december 10-ig, sem később, még ha folytatnák is a tárgyalásokat, amihez a szerbek továbbra is rendületlenül ragaszkodnak. Az is igen valószínű, hogy a koszovói vezetés nem vállalja a további értelmetlen tárgyalást, sem a megoldás kockázatos halogatását, s decemberben kihirdeti Koszovó függetlenségét, amihez már megszerezte az Egyesült Államok és néhány európai hatalom támogatását. Látszólag tiszta sor: Koszovó kikiáltja függetlenségét, a hatalmak elismerik, és a kérdés tartós rendezését azt követően már csak az idő múlására kell bízni. A történelemben nemegyszer fordult ilyen már elő (igaz, nem mindig a bekalkulált eredménnyel). Ha készpénznek veszszük a Belgrád által többször hangoztatott állásfoglalást, miszerint tartományának megvédéséért nem nyúl katonai eszközökhöz, eszkalációtól nem kell tartani. Ám ez csak az egyik, s nem biztos, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv.
Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltása ugyanis egyelőre megjósolhatatlan kimenetelű belpolitikai folyamatot indíthat el Szerbiában, amely folyamat akár a sok veszélyt rejtegető rendkívüli állapot kikiáltását is előidézheti. Belgrád pedig a világ szemére vetheti, hogy ő bizony előre figyelmeztetett, hogy az „ország területének megcsonkítása” destabilizálhatja a térséget (hogy csak balkáni dimenzióknál maradjunk). Az államvezetés még egy rendkívüli helyzetben is fel tudja mérni, hogy a hadsereg nem szállhat szembe a világ legerősebb katonai hatalmával, amelytől 8 évvel ezelőtt szenvedett súlyos vereséget. Még a radikálisok irányította kvázi nemzeti egységkormány sem lenne még egyszer egy ilyen kalandra kapható. A szabadcsapatok azonban ismét színre léphetnek, ugyanúgy, mint a legutóbbi háborúkban, amelyekben ugyancsak „nemzeti érdekeket” védtek eltitkolhatatlan állami támogatással.
A balkáni helyzet jelenleg pedig olyan, mint a sorba rakott dominó: Szerbia, Koszovó, Bosznia, Montenegró, Macedónia… A sor lehet teljesen más irányú is, és sajnos bővíthető. Csak egyikben destabilizálódjon a helyzet, a válság átterjedhet dominóeffektusként a többire is. Mindezekben az országokban vagy szerb vagy albán kisebbség él jelentős számban.
Szerbia nemrégiben be is mutatta a gyakorlatban is – s ezt figyelmeztetésnek is szánta –, hogy ha akarja, milyen könnyedén feldöntheti az első dominót – ezúttal Boszniát –, s ezzel válságba taszíthatja az egész Balkánt. A kemény nyugati reagálásra azonban visszakozott, mert maga is megijedt, mennyire megemelte a tétet, s tudta, egy ilyen nagy játékból csak vesztesként kerülhetne ki. A koszovói jogállás és a boszniai Szerb Köztársaság kérdésének ilyen öszszekapcsolása (leegyszerűsítve: ami a koszovói albánságnak jár, az a boszniai szerbséget is megilleti) ugyanis biztosan erőszakba torkollna, hiszen egy másik ország területéről van szó. Bosznia lakossága érzékenyen reagált a politikai helyzet kiélezésére, a már hazatért boszniai menekültek visszatértek Szerbiába, sokan Nyugatra távoztak, s megindult a vándorlás az egyik entitásból a másikba, senki sem akart hazájában „védtelen kisebbség” lenni. Az újabb belgrádi jelzések szerencsére megállították e folyamatot, de az aggodalmakat nem oszlatták el.
Belgrád a koszovói függetlenséggel másutt is válságot gerjeszthet. A koszovói szerbek menekülése – Belgrádnak csak be kell inteni – a Vajdaságban okozhatnak etnikai feszültségeket. Bizonyos szerb körök pedig a Vajdaságot, illetve annak autonómiáját akár a Koszovóért járó kompenzációkét is felfoghatják, ami egy olyan válságot nyitna, aminek nincs közvetlen köze a délszláv- és a koszovói kérdéshez.
Koszovó függetlensége elleni érvek között egyébiránt Belgrád Pristina „expanziós politikáját” is felemlíti, amely nem más, mint Macedóniának és Crna Gorának szóló figyelmeztetés, hogy a Nagy-Albánia megteremtésének Belgrád szerint létező terve érintheti e két kicsi köztársaság területi épségét is. Mind Macedóniában, mind Montenegróban jelentős számban élnek albánok, s Szerbia úgy gondolja, okkal várhatna el egy erőteljesebb támogatást e két délszláv állam részéről Koszovó kérdésében. Ám sem Podgorica, sem pedig Szkopje nem kíván sem konfliktusba kerülni a szomszédságban levő csaknem hatmilliós albánsággal, sem belekerülni a szerb–albán konfliktusba, s inkább Brüsszelre figyel, hozzá igazodva.
Bosznia után Macedónia a legsebezhetőbb. Mint Boszniában a szerbek, ott az albánok azok, akik területeikkel együtt anyaországukhoz csatlakoznának, s ehhez megvan mindkét esetben az anyaországi támogatás is (a macedóniai albánok esetében Koszovó az „anyaország”), igaz, nem hivatalos szinten. Macedóniában is tömbben él az albánság.
Senki sem gondolja úgy, hogy a veszélyekkel terhes balkáni helyzet egy rendezési terv alapján néhány év alatt megoldható lenne. Szerbia máris bejelentette, hogy sohasem fogadja el Koszovó függetlenségét (s nem mond le a Drinán túli szerb területekről sem). Ami annyit jelent, hogy csak a kedvező alkalomra vár.
Hacsak közben meg nem érkezik ide is az EU és vele a XXI. század, hogy felváltsa a balkáni feudalizmust.