(egyenlők-e a cinkosok )

Én nem tudom, hogy a politika mennyiben hasonlít a hadviseléshez. Mint látjuk, még a demokráciákban is vannak pártkatonák, akik parancsot hajtanak végre, és sosem kérdezik, hogy a parancs erkölcsös-e, vagy nemtelen. Mindig mindenkor a választási győzelem a cél; zsold, zsákmány akkor jár, ha a párt hatalomra kerül, s miként tapasztaljuk, ilyenkor még a szabad rablás is megengedett. Harc közben persze mindig vannak polgári áldozatok is, ahogy elborzadva mondani szokták: öregek, nők és gyermekek. A nagy hadvezérek mindig hidegen számolnak bizonyos emberveszteséggel, miként a csapos is tudja, hogy verekedés közben sok pohár törik.
A politikai vezérek élcsapata, mondhatni, nehézlovassága a parlamenti képviselőkből és a párt tisztségviselőiből áll. A tagság, az aktivisták és a biztos szavazók közül kerülnek ki a talpasok. Ha így nézzük a dolgot, azok a szocialista és szabad demokrata képviselők, akik annak idején bizalmat szavaztak Gyurcsánynak, nem egyebek, mint jól fizetett zsoldosok, akik nem sokban különböznek vezérüktől, sőt testben-lélekben azonosulnak is mind az ideig, amíg úgy vélik, hogy a hadúr taktikája és stratégiája győzelemre visz. Ez esetben nincsenek köztük árulók, sőt, miként a bizalom jelzi, kétkedők sem. Ezt a társaságot, amelynek egyes tagjait a generalisszimusz mellett marsallnak tekinthetjük, az emberveszteség nem érdekli, az úgynevezett ártatlan áldozatok sorsa hidegen hagyja. Rég elmúltak azok az idők, amikor a római hadvezérek diadalmenetének fényét nagymértékben fokozta, ha hódításaikat a légiósok minimális halálozásával sikerült elérniük. Jóval később Zsukov, hogy a generaliszszimuszi és marsalli példázatnál maradjunk, a legnagyobb emberáldozatot sem vette a szívére, amikor a sztálini stratégia szellemében a német területekért folytatott harcban meg kellett előzni a nyugati csapatokat. Hitler pedig a Jugendet is harcba küldte.
Annyi biztos, hogy amikor a hadak előretörnek, soraikban sok a hős, kevés az áruló vagy a dezertőr. Nem akarom Gyurcsányt sem Zsukovhoz, sem Hitlerhez hasonlítani, bár ideológiai és honmentő elszántsága a legnagyobbakkal rokon, azt azért el kell mondanom, hogy előretörése idején csupa lelkes rajongó vette körül, még akkor is, amikor csapatait, s különösen vezérkarát a „kurva ország” és az „elkúrtuk” jelszavakkal buzdította. Most azonban, bár a döntő ütközet még odébb van, a csata csehül állni látszik, így az MSZP hadvezetési köreiben, s főként a talpasok között lábra kapott a kétely, és néhány, egyelőre óvatos bírálat is elhangzott. Nagy Sándor, Hannibál és Napóleon ilyen kétes helyzetbe nemigen került. Nem arra a Nagy Sándorra gondolok, akit az MSZP időközben eliminált. Kiss Péterre sem, aki állítólag vetély- és harcostársként mindig olyan erős volt szocialista körökben, mint a bors.
Szóval olyan híreszteléseket hallani, hogy Gyurcsány Ferenc helyzete meggyengült. De tulajdonképpen nem is róla akarok beszélni, hanem azokról, akik a nagy győzelmek idején szilárdan mellette álltak, nem törődve a sok-sok áldozattal, amivel hadvezetési stílusa együtt járt. A párt úgynevezett erős embereire gondolok, akik a bajok megszaporodásával akár Gyurcsány vetélytársaként is jelentkezhetnek. Kiss Péterre, Szekeres Imrére, Szili Katalinra, Lendvai Ildikóra stb. Rájuk, akik ilyen vagy olyan meggondolásból cinkosai voltak a zseniálisan hazug főembernek, és így részesei a nagy hazugságnak. Bár hitem szerint minden ember egyszeri és megismételhetetlen, a taktikus Szili, a pörgő nyelvű Lendvai, a meggondolt Szekeres nem Gyurcsány, én mégis szívesen egyenlőségjelet tennék közöttük. Hogy igazam van-e ebben, én nem tudom…