Felvásárolt ország?

Ez most komoly dolog, nem lehet lacafacázni. Ezúton szeretném felkérni Vince Mátyást, Dési Jánost meg a többi derék magyar honfitársamat: ne tessenek antiszemitázó szöveggyűjteményekbe beszerkeszteni, mert ez az össznemzeti ügy több mint kínos. Arról szól, hogy az izraeli elnök Magyarországról mint Izrael állam által felvásárolt országról tett említést hivatalos beszédében. A botrányt igyekeztek elkenni, a Simon Peresz által tett kijelentést pedig nem létezőnek beállítani. Hosszú polémia bontakozott ki például arról: vajon Csintalan Sándornak el kell-e fogyasztania a skandalummal kapcsolatban a lábbelijét? Bevallom, engem messzemenően nem érdekel Csintalan cipője, chaplini gesztusa pedig, amit feltehetőleg az Aranyláz című némafilm ihletett, még kevésbé. Az viszont nem hagy hidegen, hogy bármely külhoni hatalom felvásárolja-e a szülőhazámat, amelyet hőn szeretek.
Tisztázzuk mindjárt: az ilyesfajta imperialista tempónak semmi köze sem a holokauszthoz, sem bármi máshoz. Ez elfogadhatatlan beszéd a XXI. században. Ha Izrael tényleg felvásárolta Magyarországot, illene több önmérsékletet tanúsítania a triumfálásban; ha pedig nem sikerült felvásárolnia, akkor ez – hogy klasszikus meghatározással éljek – puszta lárifári. Az érintett állam mindkét esetben magyarázattal tartozik a magyar népnek: elkerülhetetlen, hogy Göncz Kinga külügyminiszter berendelje Izrael budapesti nagykövetét. Az immár nem érv, hogy Peresz elnök nem mondott ilyesmit, hiszen szemlátomást és fülhallomást mondott: a globális demokrácia internetes fórumán, a You Tube-on bárki által meghallgatható. Igaz, héberül van, de nincs az a bravúros fordító, aki Manhattan, Lengyelország és Magyarország felvásárlásának más értelmezést kölcsönözhetne.
Nem csoda, ha felelősségteljes magyar polgárok – így az 1987-es lakiteleki találkozó szervezői: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor – nyílt levelet intéztek Simon Peresz államelnök úrhoz és Izrael állam budapesti nagykövetségéhez. Felidézték, hogy a Mááriv héber nyelvű izraeli napilap tudósított Simon Peresz államelnök Tel-Avivban október tizedikén, a Kereskedelmi Irodák Szervezetének éves közgyűlésén elhangzott felszólalásáról. Eszerint a súlyos pangásokat kiheverve „manapság Izrael precedens nélküli gazdasági eredményeket ért el” – mondotta Peresz. „Az izraeli gazdaság virágzik… Manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmat építeni”, mégpedig cégbefektetésekkel, amelyeket „nem kötnek gúzsba korlátozások”. Majd elhangzott az inkriminált mondat: „Izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek példa nélküli gazdasági sikerei vannak. Mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket: felvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot.”
A Peresz-beszéd hitelességét pár nap múlva megerősítette Büchler András, Izrael budapesti nagykövetségének szóvivője is, aki a szóhasználatot („felvásárlás”) egyszerre nevezte „szerencsétlennek és korrektnek”. A nyílt levél aláírói kifejtik: örülnek Izrael gazdasági és pénzügyi sikereinek, akárcsak minden más, szívósan dolgozó tehetséges nép hasonló sikerének. Külön örömmel tölti el őket, hogy az ötmilliós Izrael tiszteletre méltó eredményeiben osztozik a történelmi Magyarország területéről kivándorolt több százezernyi magyar, illetve azok leszármazottai. Leszögezik azt is, hogy Simon Pereszt, aki hat évtizedes közéleti tevékenységével szerte a világban ritka és jogosan megérdemelt tekintélyt vívott ki magának, mértéktartó, józan és egyenes gondolkodása, cselekedetei alapján – Jichak Rabin mellett – mint a zsidó állam és nép igen nagyra becsült államférfiját tisztelik. Amit azonban a mai eszközökkel történő birodalomépítésről, vagyis a felvásárlás, a pénzen való megvétel lehetőségéről mondott egy nyilvános szereplése alkalmával, néhány fölöttébb jogos kérdés megfogalmazására ösztönzi őket. Annál is inkább, hiszen az elnök úr a beszédében nem csupán egy világváros centrumát, Manhattant, de mellette két európai országot is mint az izraeli cégek által felvásárlás alatt álló országot említette. S ez bizony szokatlan, történelmileg nézve is egyedülálló bejelentésnek tekinthető.
Mi tagadás, a megfogalmazott kérdések igencsak életszerűnek tűnnek. Szeretnék megtudni: milyen stádiumban tart hazánk felvásárlása? Mikor kezdődött ez a folyamat? Céltudatosan vagy spontán módon zajlik-e, s várhatóan mikor fejeződik be? Milyen területekre terjedt ki eddig és terjed ki a jövőben ez a felvásárlás? A gazdaságon és pénzvilágon kívül közvetve vagy közvetlenül kiterjed-e a kultúra, média, közoktatás, tudományok és az egészségügy területeire is? A „Magyarország felvásárlása” kifejezés túl a gazdasági, társadalmi és szellemi szférákon magában foglalja-e az ország teljes intézményi és irányítási rendszerét? S vajon miért esett Európa államai közül Lengyelország mellett éppen Magyarországra az izraeli felvásárlási szándék? Vannak-e mögötte történelmi, múltbeli inspirációk? Legfőképpen: mi a célja a totálisnak tűnő országfelvásárló elképzeléseknek? Puszta üzlet? Katonai vagy másfajta bázis létrehozása? Népmozgalmi, bevándorlási, illetve kitelepítési, beolvasztási elgondolások? Azonkívül értelmezésem szerint az is érdekli a nyílt levél szerzőit: a korábban Magyarországot fasisztának, antiszemitának, rasszistának, nacionalistának kikiáltók most nem éreznek némi meghasonlást? A nyílt levél aláírói demokratákként és magyarokként határozzák meg magukat. Olyan magyar demokratákként, akik a XX. század utolsó harmadában évtizedeken át súlyos megpróbáltatások alatt – egy kommunista birodalom megszállását szenvedve és a szétdarabolt népközösség sorvadását látva – következetesen vállalták magukra a magyarság megmaradásának szolgálatát. Megpróbáltak minden lehetőséget felhasználni az ország állami szuverenitásának megőrzése és a veszélyeztetett, elszakított nemzeti kisebbségek megmentése ügyében. Úgy gondolják, ha valakik ebben a bonyodalmas világban szándékaikat önmaguk helyzetéből kiindulva igazán ismerhetik, azok éppen a hasonlóan szorongatott népek, köztük az izraeli állam és a zsidó népközösség tagjai és politikusai lehetnek. Volna tehát elegendő alap a kölcsönös megértéshez. Úgy vélik: ez az, ami bátorítja, sőt feljogosítja őket, hogy aggodalmas kérdéseiket feltegyék.
A kérdés tehát a levegőben van. A lakiteleki nyilatkozat aláíró komoly emberek: komolyan vesznek minden felelős politikusi kijelentést. Pedig – legalább a magyarországi politikai viszonyokból okulva – megbarátkozhattak volna a gondolattal: felelős politikusi rangban lévő személy is handabandázik néha: hol szaúdi terroristákról, hol pannon pumákról vizionál. Mindazonáltal igazuk van abban: vegyük komolyan magunkat. Ha az országunk, a hazánk felvásárlásáról – s tegyük hozzá: tudatos felvásárlásáról – van szó egy külső hatalom által, legyen ez dolga a nemzetbiztonságnak, a külügyminisztériumnak és az államfőnek egyaránt. Ha a kijelentés megfelel a tényeknek, akkor meg kell hozni a szükséges intézkedéseket. Ha viszont nem felel meg a tényeknek, akkor az alaptalanul dicsekvő Pereszt nem szabad többé komolyan venni. S Göncz Kinga sem kerülheti el, bármilyen kínosnak is érzi az ügyet, hogy felelős külügyminiszter módjára viselkedjen. Bizony, be kell rendelnie magyarázkodásra az izraeli nagykövetet, mint ahogy hasonló esetben ezt bármely más ország nagykövetével meg kellene tennie.