Gellért, az elherdált nemzeti kincs

F Ü R D Ő H Á Z Újabb fürdőfelújítás hírét mosolyogták világgá a lapok néhány napja. A Gellértről örvendeztek, amelynek női termálrészlege 1,3 milliárd (1300 millió) forint befecskendezése után szolgálja október végétől a vendégek nagyobb kényelmét. Nem kis összeg. Nosza, egy zimankós szombat délben autóba pattantam, hogy szaladjak, nézzem meg, mit sikerült ennyiért.

Az 1918-ban megnyitott Gellértet minden budapesti bédekker hosszan tárgyalja. Viccesen olyanokat írnak, hogy ez a magyar főváros legszebb fürdője, fantasztikus élmény, itt ki lehet pihenni az egész napos gyaloglás fáradalmait, meg hogy ezt mindenképpen ki kell próbálni, ha a turista meg akarja ismerni ezt a különleges várost. Azt tesszük. A bejáratnál réztábla dicsekszik a megvásárolható szolgáltatásokkal, ha az uszodába megyünk. Másik embermagas réztábla pedig a termálfürdő árait közli. Kissé megijedtem, ha két táblán szerepelnek, nyilván külön kell megvennem az élvezeteket. Aggodalmamat a kasszírnő eloszlatta, mondván, dehogy, az egy jeggyel megy, és a kabin is benne van. És még azt is mondta, hogy áfás számlát kifelé kell kérnem, de utóbb kiderült, nem bontotta ki az igazság minden részletét. Kaptam cetlit és mágneskártyát a korszerűség jegyében, hogy végre boldogan beléphessek az impozáns előcsarnokba. Az óriási váróterem tényleg élmény volt a tomboló szecesszió jegyében. A helyiség végében csendesen csordogáló szökőkút vigasztalt, mellette büfé (bécsis zsemle, pirosmogyis, ropi típusú kínálattal) csábított.
Innen teljesen véletlenül az 1,3 milliárdos részlegbe léptem, ami óriási szerencse. Itt ugyanis valóban ízléses, fa öltözőhelyiség várt tágas kabinokkal, amelyekben egy szekrény és egy ágy is elfér. Aki kevésbé szerencsés, és az uszoda felől közelít, az kénytelen csúnya, kopott piros kabinokban vetkőzni a létesítmény egyik sötét szegletében.
A medencéket fellelni nagy feladat, nekem csak részben sikerült. Állítólag van belőlük tizenhárom, én csak öttel találkoztam. Állítólag van hőlégkamra is, amit szintén hiába kerestem hosszan kanyargó, hideg folyosókon piros törülközőbe csavart kísértetként bolyongva. (A piros törülköző saját tulajdon, nincs benne a 3100 forintos belépőben.) A két termálmedence egy teremben van, én itt kezdtem. A 36 fokosban felengedtem a kinti fagy után, a 38 fokosban pedig melegedtem. Lazulásról sajnos szó sem lehetett a tömegben, s ha mégis sikerült egy-egy pillanatra belefeledkezni a fal zöld majolikából kirakott török imaszőnyegeinek meditatív mintáiba, az alfából felriasztott a „széj csíííz”, és az ezt követő fehér villanás. Majd mutogatja otthon John, nézd itt egy magyar, és az én csapzott, csodálkozó, bennszülött fejemre mutat. A 38 fokos után jött a gőz és a csata az izzadságtól síkos helyért. Amikor már nem bírtam, rohantam a hideg kádba. Azért kellett rohanni, mert a kád nem a gőzkabin kijáratánál van, a helyiség, amelyen át kell haladni, viszont elég huzatos, érthető, ha az ember futva próbálja megőrizni teste forróságát. Ezt a kört még néhányszor megtettem, majd úsztam pár hosszt az uszodában (mondjam, hogy zsúfolt?). A 26 fokos medence különben gyönyörű, angyalkák, vízköpők vigyáznak a fürdőzőkre. Különleges lehet itt úszni, amikor lehet.
Végül a lazításban megfáradva eldőltem a kabin ágyán, és mély álomba merültem. Velőtrázó sikításra ébredtem: „Éviiii”. A személyzet beszélgetett – két kabinsor pihenő vendégein át –, aztán jöttek a finn lányok, és azt hittem, rosszabb már nem lehet.
Pedig lett. Fél ötkor hagytam el az ötkor záró létesítményt, amikor egy angolul kiabáló ajtónálló tűnt fel a színen. – Klózed, klózed – esett kétségbe, és rohant az autó elé kerülő macska módjára megmerevedett német úriember útját a saját testével elzárni. Ha klózed, nincs kukucskálás. Az csak belépőjegy ellenében jár. Az úr morgott valamit a magyar vendégszeretetről, és távozott. Viszi a hírünket haza. Én meg betértem a szuvenírshopba. Volt itt minden, karneváli maszk, pirospaprika fakanállal, szentedrei kerámiaházikók. A Gellértről semmi. Pedig isten bizony vettem volna valamit. Hogy emlékezzem: ide soha többet…