Gyógyítás kacagtatással

Idillikus hangulat fogadja a nézőt november 16-tól a Magyar Színházban. Egy örökzöld klasszikus kerül a színre, amely megelevenítve a színházi élet hőskorát, nosztalgikus, XIX. századi képet nyújt. Egy alma, egy hagyma, egy krumpli: Liliomfi.

Liliomfi 1954 óta összeforrt Darvas Iván zseniális játékával, tovább ringatva a nézőt a Soós Imre, Ruttkay Éva és Dajka Margit által megformált hálás és szerethető karakterekkel. Nehéz vállalkozás így újra és újra a fiatal teátrista szövevényes történetét színpadra állítani, ennek ellenére a beregszászi színház mellett a Magyar Színház társulata is megpróbálkozott a feladattal. Az előadás készítői az egyik legnagyobb magyar színházi ember, Szigligeti Ede 1849-ben megírt és be is mutatott színművének eredeti olvasatához ragaszkodtak, megtartva ezzel a szöveg régies báját a mögötte lévő konkrét lélektani helyzetekkel. A díszlet, a jelmezek korhűek, csupán az alcím változott társadalmiról cselvígjátékra, szimbolizálva ezzel a kor a mű által eredeztetett aktualitását. Pinczés István rendező szerint a darab lényege a kacagtatva gyógyítás, a nézőt a színházi varázsdoboz segítségével elröpíti a díszlettel is szimbolizált illúzióvilágba. Ehhez is szorosan kapcsolható az a tény, hogy a magyar klasszikus vígjátékok sorából e jeles darab fordulatos és sokszor mulatságos történetével méltán idézi fel és őrzi meg a színészet hőskorának romantikáját.
Ez a romantikus pezsgés, álmodozás tükröződik a színpadot benépesítő szereplőgárda játékán is, magával ragadva a szemlélőjét, egy felhőtlen, gondtalan életet elevenítve meg. A próbafolyamatok során az improvizatív technikák hozzájárultak a karakterek szerethetőségéhez, elfogadásához és a művészi megformáláshoz.
Nem volt könnyű a dolguk a hálásnak mondható szerepek ellenére sem, mégis a Liliomfit alakító Rancsó Dezső, a Kányait megelevenítő ifj. Jászai László, a Szilvai professzornak életet adó Fillár István és a keveset, de annál figyelemreméltóbban feltűnő ifjabbik Schwartz, azaz Jegercsik Csaba meggyőzően vannak jelen a színen.
A commedia dell’arte-ra emlékeztető helyzetkomikumok, egymás melletti elbeszélések, kibogozhatatlannak tűnő félreértések mind újabb poént kölcsönöznek, biztosítva, hogy a gördülékeny történeti szál szinte végtelennek tetsszen. A néző ráhangolódását segíti a hallban megrendezett kiállítás, amely az 1849-től bemutatott Liliomfik plakátjait, fotóit, jelmezeit tartalmazza.