MI A MAGYAR?

Kedves pajtásom, Sándor! Nem veszed tán rossz néven tőlem e megszólítást, ha a hír nem hazud, kedves szójárásod a hétköznapi s gyakran kicsinyző értelemben vett barátom helyett, s melyet én használni annál inkább szabadságot veszek magamnak, minthogy te – mit, ha nem mondanád is, rég tudok, s műveidből is kilátszik – olyan ember vagy, ki „hanyatt vágod magad a ládán”… Hanem ezt persze csak nálunk falun tehetnéd, mert a pesti szalonokban (isten bocsá’) láda nincsen. Szóval azt akarom mondani, hogy téged éppen olyan eredeti fiúnak képzellek, mint amilyen eredeti költő vagy; szíved jóságáról, lelked aether tisztaságáról addig is meg voltam győződve, míg azt példával nem bizonyítád irányomban. Csak használd édesem, használd egész kényelmedet; ez a szív, ami csodás, tied, érzelmei rokon a tieddel; így nem félhetsz, hogy idegen leszesz benne.
[…] Ha írsz Tompának, üdvezeld nevemben; első megjelenése óta kedvencem ő, mert költ: lelket ír, nem cifra szókat. S ez az, amiben te az én bálványom vagy… azaz voltál, míg csak imádtalak… most többem vagy, mert most szeretlek is nagyon, igen nagyon. – Hm, ez a triumviratus! De tudod-e, hogy ama rómaiak egyike mindig gyarlóbb volt s vagy idő előtt elbukott, vagy a többiek játékszerévé lőn? Ti már nem lehettek a gyarló: adja isten, én se legyek. Érdemdíjra nem számolok, e két szót kár is magyarban összeírni: nem járnak együtt. Azok, akik dús jövedelmet (quasi díjat) húznak, nemigen törik magukat érdem után: azoknak pedig, kik az érdemet kergetik, nem látódik tanácsosnak gazdag jutalmat adni, nehogy mint az elhízott agár, elpuhulván, nyúl után futni restelljenek. – No, de sebaj! mondom én is. Tűröm a szegénységet, – tűröm a nagy és hosszú képeket is: de emezeknek sohasem hódolok. Néhány kézcsók holmi tiszta (?) kacsókra, néhány cuppantás részeg kortespofákra, engem is fölebb vihetne egy hajszálnyival: de én undorodom mindenkitől. Amaz által saját erkölcsi jellememet, emez által a népét is megrontani nem akarom.
[…] Ha én valaha népies eposz írására vetném fejemet: a fejedelmek sorából venném tárgyamat. Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak… a fejedelmet atyának, patriarchának, elsőnek az egyenlők közt. Festenék szabad hazát; megtanítanám a népet, miképp szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik. Az a vér szolgavérré sohasem fajulhatott; mai napig is dacol a zsarnoksággal; azért durva, nyakas, megigázhatatlan; de azért merész, őszinte és tiszta is. S e nemes vér, minthogy az egy igaz úr előtt szolgailag csúszkálni nem tuda, szolgává kényszeríttetett: ellenben jöttek idegen földről, támadtak a haza megnyügzött idegen népe közül szolgák, s azok lőnek urakká. Eposzt az utóbbi vér nem érdemel: az elsőnek akkor Homer kellett volna, most Ossián, ki a fajulni kezdő ivadékot az elődök erényeire visszaemlékeztetné. E feladatot azonban, a ma élők közül, csak te bírnád meg; én csupán figyelmeztetésül említettem. Egy ily eposzt, remélem, vérré tanulna a nép s buzgóbban énekelné azt, mint az olasz matróz Gerusalemme liberatáját; a nemesi rend (talán) elszégyellné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat, s lenne a költészet nemcsak az „írástudók és farizeusok”, hanem a nemzet költészete.
(Arany János levele Petőfi Sándorhoz, 1847)