Míg meg nem gyúl bennünk a pálinka

A pesti íróasztalok mögül a Nyírség bizony még ma sem a világ közepe. Talán a szabolcsi Paszabot is örökre elnyelte volna egy munkanélküliségi statisztika számsora, ha Oláh József és terebélyes rokonsága jó húsz éve nem fordítja komolyra a generációk óta szájról szájra, lábról lábra terjedő hagyományt, és nem alakítja meg ízig-vérig autentikus cigány zenei együttesét, a Parno Grasztot.

Távol a nagyvárosoktól, a megélhetési szintisek haknibirodalmától, düledező vityillók árnyékában, valamikor 1987-ben aztán neve lett a végtelen családi örömzenélésnek, és a Fehér Ló (cigányul Parno Graszt) nekilódult a vágtának. A paszabiak összedobtak kannát, kanalat, gitárt, szatmári botolót járó táncos lábakat, generációk óta a bölcsőtől a sírig dúdolt dalaik mellé gyűjtöttek román és szabolcsi énekeket, és sorsuk szolgálatába állították a velük született zabolátlan őserőt. Bő évtizedig szólt a nóta szépen csendben, aztán 2002-ben rávágtak a zongorára. Első albumukkal elérték, amit errefelé csak kevesen – hetedik helyen nyitottak az európai világzenei slágerlistán. Miután a világzenei rádióknak hála már egész Európa a paszabi shukár slágerekre csettintgetett, elindult a roma road movie. Csűrdöngölő koncertek, az együttes életét feldolgozó dokumentumfilm Silló Sándor rendezésében, a BBC felkérésére, újabb lemez (Járom az utam, 2004), szakmai vállon veregetések. Hiába őrülnek meg értük még a francia punkok is, nekik Paszab maradt a világ közepe. Két turné között Jakocska János, Balogh Géza, Oláh József énekes-gitárosok, Horváth Sándor kanalas, Oláh János bőgős és Németh István kannás-szájbőgős is ott kaszálják a lucernát, ahol először verték a talpukat a földhöz botolóra, és a keserédesen bazseváló Máriák (Balogh Mária és Váradi Mária) is ott várják haza uraikat, ahol először ringatták a szoknyát cigány csárdásra.
Itt éri őket a jubileum is, amire új anyagot készítettek. Ez a világ nekem való – hirdeti a cím, és aki berakja a lemezt a lejátszóba, szűk egy órára el is hiszi. A nótákban most is az a jó, ami a Parno Graszt puritán letisztultságú, hagyományőrző zenéjében mindig: megcsiklandozzák a rejtett virtust, és akkor nincs mese, ropni kell, „míg meg nem gyúl bennünk a pálinka”. Szépen összeölelkezik bennük cigány folklór és magyar műzene, ezúttal vendégsztárok közreműködésével (Pál István Szalonna, Unger Balázs). Annak, aki nem most ismerkedik a Parno Graszttal, a Megyek, megyek (Gelem, gelem) cigány himnusz és néhány más felvétel ismerősen csenghet – a paszabiak áthangszereltek néhány régi nótát is a jubileumi lemezre. Lehet hát fújni, hogy „Choro Sanyi de shukar”, s most, hogy a magyar újra és egyre inkább hallja a hegedűt, különösen van helye a megalkuvásoktól mentes, szerethetően önazonos cigány zenének. Jakocska Jánoséknál „óttentikusabbat” pedig aligha találni. Aki nem hiszi, látogasson el egyszer Paszabra.
(Parno Graszt: Ez a világ nekem való. Pódium Productions, 2007.)