Fénylenek az éjszakában a kivilágított minaretek a boszniai hegyek között kanyargó út mentén. Az utcák azonban sötétek, csak néha-néha látni embert. Ramadán van, az iszlám hitűek negyvennapos nagyböjtjének ideje. Ilyenkor tilos a testi élvezeteknek hódolni – magyarázza a kihalt utcák titkát a nyolcórás buszozástól megviselt csoportnak Szakács Gábor, aki az elsők között jött Visokóba az ásatás hírére. Ugyanis egyik-másik kövön „furcsa jeleket” is találtak a szakemberek a kutatás során, és ez felkeltette az érdeklődését. Azóta filmeket készített, újságcikkeket publikált a boszniai „piramisok völgyéről”, jórészt neki köszönhető, hogy a hír bekerült a magyar köztudatba.
A „piramisoknál” angol és német mellett magyar nyelvű könyv is kapható, amelyben a felfedező, Semir Osmanagic összegezi az eddigi kutatási eredményeket. A könyv 15 euró, és meglehetősen igénytelen. Mindenesetre – úgy tűnik – van kereslet rá. Visoko csodálatos természeti környezetben fekvő jelentéktelen kisváros. Az itteniek megélhetését biztosító bányát és a gyárak zömét rég bezárták, nem csoda tehát, hogy a helyiek igen megörültek távolba szakadt földijük, Osmanagic felfedezésének, amelynek köszönhetően turistaparadicsom válhat a vidékből. Ha bebizonyosodik, hogy tényleg léteznek itt piramisok…
Ahogy közeledünk Visokóhoz, mindenesetre egyre több van belőlük az út mentén – dekoráció formájában. A város egyetlen hotelje, ahol megszállunk, szintén a Pyramid nevet kapta, falai között pedig valóban kisebbfajta időutazást élhet át az ember. Az épület új, de stílusa és berendezése a hetvenes évek szocialista realizmusát idézi, ám rend és tisztaság van, a személyzet kedves és szolgálatkész. Miután elfoglaljuk szobánkat, a vacsoraasztalnál folytatódik a beszélgetés, amelyből egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a csoportban – Müller Péter Sziámi dalszövegét idézve – mindenki „világegyetemista”. Van pszichológus, restaurátor, sebész, üzletasszony, mérnök, amatőr barlangász, újságíró, természetgyógyász, népművész… Egyben mindenki megegyezik: keresünk valamit, túl a hétköznapi életünk korlátain.
Reggel hideg, ködös, esős időre ébredünk. A Visocicára vezető keskeny és kanyargós, szakadékokkal kísért út néhol életveszélyesnek tűnik, ám a buszvezető rutinosan veszi az akadályt. A hegyoldalon felfelé araszolva aztán meglátjuk az aládúcolt nyílást, mintha csak egy bányához érkeztünk volna. Enciánkék konténerház nyújt menedéket a feltáráson dolgozó munkásoknak, zúg a talajvíz eltávolítására szolgáló szivattyú motorja, lapátolják a törmeléket. A társaság kirajzik a buszból a szemerkélő esőbe. Ekkor már közöttünk van Goran Cakic mérnök, a Semir Osmanagic által létrehozott, a feltárást támogató alapítvány szakmai vezetője is. Nagydarab, bajuszos, mosolygós ember, tekintetéből süt a jóindulat és az eltökéltség. Hiszi, hogy munkájával olyan korszakalkotó felfedezésben segít, amely alapvetően megváltoztathatja az emberiség történelemről alkotott nézeteit. A bejárat előtti törmelékhalmok, amelyeket az eltömődött barlangnyílásokból termeltek ki, kincseket rejthetnek – derül ki szavaiból. Mindenki a kavicsok között keresgéli az írott köveket, amíg arra várunk, hogy bemehessünk az állítólagos piramishegyeket összekötő alagútrendszerbe. Ugyanis Semir Osmanagic régész szerint a természetesnek látszó visokói hegyek – hasonlóan a dél-amerikai kultikus központokhoz – legalább még két piramist rejtenek a „nappiramison” kívül. A feltételezett építmények egy egyenlő szárú háromszög csúcsait alkotják, szerinte legalábbis erről tanúskodnak a légi felvételek. Semir Osmanagic, aki sokat kutatott Dél-Amerikában, ottani mintára a nap, a hold és sárkány nevet adta nekik.
Az emberek nem veszítik el humorérzéküket a várakozás izgalmában: „Megtaláltam a piramis ablakát!” – mutatja lelkesen útitársainak Pusztai Zoltán a törmelékkupacban lelt vastag, zöldes árnyalatú üvegdarabot. A győri restaurátor, költő, dalszövegíró magyarázattal is alátámasztja feltételezésének helyességét. A legalábbis békebeli „lelet” mellé aztán a csoport többi vállalkozó szellemű tagjának köszönhetően odakerül a kólásüveg cserepe is, bizonyítandó, hogy az időutazók errefelé is garázdálkodnak. Még jól olvasható rajta a szerb felirat. Közös erővel sikerül összegyűjteni egy kőkorszaki gyermekorvosi rendelő felszerelését is, különös tekintettel az évezredek alatt megkövesedett spatulákra. Mások ingával mérik a hely földsugárzásának erejét – sokak szerint már a bejárat környékén is „nagy erőket” lehet érzékelni –, és akad olyan útitársunk is, aki valóban rálel különös karcolatokkal borított kövekre. Aztán leereszkedünk a hegy gyomrába. Az aládúcolt alagút feltárt részeiben van villanyvilágítás, és minél beljebb haladunk, annál jobb a levegő. Goran arról beszél: ez nem véletlen. Az alagutak hálózata tökéletes ventilációs rendszert képez. Azt állítja, egyiptomi kutatók jártak itt nemrég, és megállapították, hogy a járatok rendszere, építési elve megegyezik az egyiptomi szakkarai piramisokéval. Az alagutak fala apró kavics és valamiféle különleges kötőanyag alkotta, habarcsszerű keverékből készült: az anyag neve brecsa – derül ki vezetőnk szavaiból. Érintésre mállik, de az egész rendszer teljesen szilárd. Ahogy Goran mondja, az alagutak valódi, valószínűleg keményebb kővel borított eredeti határáig még nem sikerült eljutniuk. Ahhoz pénz kellene. Az aládúcolás pedig elsősorban az idelátogató turisták biztonságérzetét hivatott erősíteni. Igazából nincs szükség rá. A járatok falát borító anyag, a brecsa természetes módon is bekerülhetett az alagútrendszerbe – magyarázza –, de az sem kizárt, hogy a járatokat később temették be. Sok még a titok. Annyi bizonyos: mélyen a hegy gyomrában többtonnás írott köveket találtak. Laikus számára is nyilvánvaló, ilyeneket képtelenség lenne bevonszolni a szűk és kanyargós járatokba. Az anyaguk egészen más, mint a járatok falát borító brecsáé. Az első írott kövön, amelyet Szakács Gábor mutat a hegy gyomrában, szinte folyóírásszerűen sorakoznak a rovásírásra emlékeztető jelek. Egy másik kanyarulatban ismét egy írott kő: ránézésre is több tonnát nyomhat.
Különös hangulatuk van a hegy mélyébe vezető járatoknak. Goran elmondja: furcsa fényjelenségeket is lehet tapasztalni itt, erről többször beszámoltak a feltáráson dolgozó munkások. A különlegesen erős földsugárzás pedig mérhető. Figyeljük digitális fényképezőgépünk képernyőjét, és ne lepődjünk meg, ha különös dolgokat tapasztalunk – teszi hozzá sejtelmesen. Az alagútrendszer fő attrakciója még hátravan. Goran megengedi, hogy aki akarja, két-három fős csoportban megnézhesse az egyik, egyelőre csak félig kibontott járatban talált különleges írott követ. Ki négykézláb, ki törpejárásban indul neki a többnyire alig egy-másfél méter magas, kanyargós, szűk alagútnak. Ahogy távolodunk a többiektől, a csend egyre mélyül. Hogy hol az út vége, nem tudni. Aztán végre kibukkanunk egy üregben, a hegy szívében, amelynek falánál egy valóban monumentális kő: mintha mesebeli óriások dagasztotta, kővé vált kenyér lenne. Felszínére a tatárlaki, több mint hétezer éves korong ábráit idéző karcolatokat róttak. Ahogy megérinti az ember ezeket a jeleket – az anyaméh sötétjét és zártságát idéző üregben, eltemetve mélyen a föld alatt, elszigetelve a külvilág megszokott zajaitól, fényeitől, rezgéseitől, pislákoló elemlámpafényben, kiesve az idő normális menetéből –, megérezhet valamit abból, milyen erőket ébreszthettek fel annak idején az ősi beavatási szertartások. A piramisok ugyanis – újabb elméletek szerint – nem egyszerű temetkezőhelyek voltak, hanem szakrális beavató központok. Ahol az erre méltó halandó átélhette a halál és újjászületés örök misztériumát. Kifelé menet a legtöbbünk arcán ott a megilletődöttség. Kétségtelenül különleges helyen jártunk. De hol?
Ez tényleg piramis? – kérdezem jelbeszéddel a bejáratnál dolgozó fiatal munkást, aki éppen a szivattyúval vacakol. Komoly, átszellemült arccal bólogat. „Pyramid” – ismételgeti. Ő hisz benne, ez egészen biztos.
Mire kiérünk az alagútrendszerből, felfénylik a balkáni késő nyár. Irány a csúcs. A hegy tetejére vezető út felső harmada csak gyalog járható. Az itt élők megérezték a turizmusban rejlő lehetőséget: az út kezdetén vállalkozó szellemű helyiek szuvenírt árulnak. Vannak fából faragott, lépcsős minipiramisok, könyvek és piramisos pólók. (Hazafelé derül ki, a póló hátára írt szöveg azt jelenti: akinek a földjén nincs piramis, az – finoman szólva – „cseszheti”. Íme a népi humor.) A parkolóval szemben, ahol buszunk megállt, a boltban minden kapható, és a mellette lévő büfében meg lehet ismerkedni az igazi bosnyák hamburgerrel is. Sokkal jobb, mint az eredeti. A frissen készített húspogácsát kemencében sütött pitában szervírozzák, zöldségekkel, potom áron.
A meredek kaptatók a reggeli eső miatt csúszósak, mindenki botladozik az ösvényen, amíg elérünk az első feltáráshoz. Azon a részen, ahol eltávolították a mintegy 50 centiméternyi földréteget, kőlapok láthatók. Nagyok, téglalap alakúak, de a széleik deformáltak. Ahogy vezetőnk mondja, mindenütt, ahol megbontották eddig a hegyet, ilyen – általa borításnak nevezett – képződményre bukkantak. Néhányan, akik valamilyen szinten értenek a kőhöz, geológiához, egymás között megfogalmazzák kétségeiket. Ettől függetlenül a táj gyönyörű, a hangulat misztikus. A „piramis” tetején valaha vár állt, az út azonban addig még igen hosszú és meredek. A hivatalos tájékoztató felirat szerint itt volt valaha Bosznia központja, és itt élt az Odd – azaz „a bölcs öregember” –, amiből arra lehet következtetni, hogy a „nappiramis” legalább fél évezrede még szakrális központ volt. A várból mára szinte semmi sem maradt, csak alapjának kövei. Ha kiállunk a bástya alapzatának romjaira és széttekintünk, a látvány lenyűgöző. Hegyek koszorúja övezi a „nappiramist”, szemben a holdnak nevezett emelkedés tényleg úgy fest, mint egy erdő borította, lépcsős piramis.
Indulunk a harmadik ásatási helyszínre. Az út immár lefelé vezet, de ez nem hoz könnyebbséget, sőt van, aki el is téved. A társaság fiatal tagjai csatárláncba fejlődve igyekeznek segíteni a meredélyen csúszkáló ügyetlenebbeket. „Transzcendentális fitneszhétvége Boszniában” – jegyzi meg valaki. A találkozási pont a buszparkoló: integető, fejkendős mozlim öregasszonyok és gyermekek gyűrűjében kászálódunk fel a járműre.
Másnap következik a „holdpiramis” bejárása. A tetejére vezető út mentén mindenütt halálfejes táblák. Kérdezzük az alapítvány másik munkatársát, Sanel Silajdzicet, aki erre az útra elkísért bennünket, mire figyelmeztetnek. Mosolyogva mondja: azok a részek aknamezők. De nincs miért aggódni, a feltárás környékét már megtisztították. A harmincas éveinek elején járó fiatalember háborús veterán. Négy évet töltött a tűzvonalban a balkáni háború idején, és négyszer sebesült meg. Most egyetemista, történelmet és régészetet hallgat. Az ember nehezen tudja elképzelni, hogyan lehetett háborúzni a meredek, magas hegyek között. A fiatalember megadja a választ. A szerb támadók beásták magukat a hegycsúcsokra, onnan lőtték a településeket. De a terepviszonyok miatt Boszniában orvlövészeket is bevetettek, és ennek volt a legpusztítóbb pszichológiai hatása. Az orvlövészek ugyanis válogatás nélkül gyilkolták a civil lakosságot. Vadásztak. Lesből kilőtték a buszmegállókban várakozó, munkába igyekvő férfit vagy a bolt előtt várakozó asszonyt. Senki sem lehetett biztos benne, aki kiment az utcára, hogy megéri a másnapot. A fiatalember szerint bevett módszer volt, hogy egy elfoglalt kis falu férfilakosságát beterelték egy fészerbe, és közéjük dobtak néhány kézigránátot. Aki élve maradt, azt legéppuskázták. Arról nem is beszélve, hogy Bosznia két tűz közé szorult: nemcsak a szerbek, hanem időnként, ha érdekeik úgy kívánták, a horvátok is támadták. Úgyhogy sosem lehetett tudni, ki a barát. „De megvédtük a hazánkat!” – mondja öntudatos büszkeséggel. Hogy milyen áron? Arról a települések határában lévő temetők mesélnek, amelyekben a turbános, fehér, kopjafaszerű síremlékek úgy állnak sűrűn egymás mellett, mint egy túlvilági hadsereg.
A háborús pusztítás, a vérveszteség nyomai azonban már nem érzékelhetők, legalábbis a kívülálló számára. A házakról eltüntették a golyók nyomait, a visokói korzón hét végén ugyanúgy rajzanak a divatosan kiöltözött fiatalok, mint bárhol másütt, van csillogó-villogó pizzabár és van McDonald’s is, csak itt – ki tudja miért – Mac Milano néven fut. A müezzin hangja azonban naponta ötször imára szólítja a híveket, bár ma már jobbára magnófelvételről. A „holdpiramis” aljában megbúvó kis faluban déltájban látni gyermekeket és asszonyokat, akik fejkendőbe burkolózva, kezükben Koránnal sietnek a dzsámiba. Mindenki rámosolyog az idegenekre, a gyerekek integetnek. A szegénység európai szemmel nézve nagy, de ellensúlyozza egy másfajta, irigylésre méltó, a „művelt világban” már egyre ismeretlenebb gazdagság. Lassabb az élet, és több a mosoly. A vegyesboltba betérők nem panaszkodhatnak: a tulajdonos, egy katonaviselt fiatalember rögtön székeket kerít, műanyag poharakat hoz, hogy kényelmesen fogyaszthassuk el frissítőnket.
Azontúl, hogy a piramisbiznisz már beindult, és szaporodnak az erre szakosodott árusok fabódéi, a feltárással foglalkozók érezhetően hisznek benne, hogy valami csodálatos dolgot fedeztek fel. Talán nem is az az igazán lényeges kérdés, hogy piramis vagy nem piramis. Aki eljön ide, az valóban keres valamit, s ha nyitott szívvel érkezik, találhat valami fontosat. Hazaviheti a müezzinek hajnali énekének emlékét, a titokzatos alagútrendszer hangulatát, a lenyűgöző boszniai hegyek képeit, s ha máshol nem, a temetőkben és a barátságos mosolyokban mindenképpen meglelheti a „piramist”: a halál és az újjászületés örök misztériumát.
Lengyelország
Miért rendelték vissza Tuskék a lengyel nagykövetet Budapestről?
