Négy szubjektív lecke Kínából

Kína olyan volt, mint a középkor, a reneszánsz és a barokk irodalmát egyszerre számon kérő nagy szigorlat anyaga az egyetemen: befogadhatatlanul sok. Erre is, arra is készültem bő két hónapon át, jól felkészülni mégsem tudtam, annyi volt az új, sosem hallott információ s még inkább a sosem tapasztalt helyzet. Egy orosz, ukrán, bolgár és magyar újságírókból álló csapattal töltöttem el ott egy hetet, s legerősebb élményeink mindannyiunknak inkább csak érzések voltak. Olyan szubjektív benyomások, amelyekről nem esik szó az útikönyvekben.

Amikor az utazó kiszáll a gépből Pekingben, először a méretektől kap a fejéhez. Már maga a reptér is óriási, ki nem számoltam, de sokszor férne el rajta Ferihegy, s a szorongás, hogy milyen kicsik vagyunk mi, a nyüzsgő tömegből egyébként kiemelkedő európaiak, az egész úton végigkísér. Már a fővárosba vezető út is félelmetes, sáv mellett sáv, végeérhetetlenül, komolyan Duna-szélesen. A külső kerületekben is akkora házak között buszozunk, mint odahaza a SOTE-torony. Ami mellettük elsőre feltűnik, hogy mennyi a zöld; mindenütt fű, fa, bokor és virág. Talán csak az olimpia miatt, talán nem, de tény, hogy ahol van három négyzetméternyi szabad hely az utak mellett, oda a pekingiek gondozott parkot varázsolnak.
Küzdelem az életért a zebrán
A buszból kiszállva már kevésbé barátságos az összkép. Át kéne valahogy jutni az úton, ami összesen hat sáv plusz két jókora kerékpársáv, s mindegyik tömve. Zebra van ugyan, de lámpa nincs, arra pedig, hogy az autósok, motorosok és kerékpárosok hada megálljon, nem számíthatunk. A helybeliek falanxba tömörülve indulnak a túlsó part elfoglalására, egyszerre lépnek, egyszerre is állnak meg, s öt-hat nekifutásra valahogy átcsúsznak az autók között. Ezt a ritmustalan mozgást látva mi először csak átnézni merünk, átkelni nem. Az első lecke, amit Kínából megtanultunk: csak a helybeliekkel együtt indulva kelj át az úton, különben odaveszel, és ez nem vicc!
A második lecke még az elsőnél is nyersebb: a népi Kína hagyományai szerint a nagy fehér ember valószínűleg egyet jelent a sok pénzzel, mert minden helyzetben igyekeztek minket a lehető legalaposabban becsapni. Azt még lenyeli az ember, hogy az utcán átverik, hiszen tízszázalékos gazdasági növekedés ide, tízszázalékos gazdasági növekedés oda, azért a minimálbér még Pekingben is csupán hatszáz jüan (körülbelül 15 ezer forint), és rengeteg olyan család lakik a fővárosban, amelyikben az egy főre jutó jövedelem még ezt a szintet sem éri el, tehát valamiből meg kell élniük. Jóval nehezebb tudomásul venni, hogy az ötcsillagos, méregdrága szállodában is a lehúzásról szól a vendégszeretet.
Az átverésnek számos, rendkívül kifinomult formája ismeretes. A hosszú repülőúttól elcsigázott vendég látja például, hogy szállodai szobája asztalkájára odakészítettek neki egy literes palack ásványvizet. Már esne is neki, amikor észreveszi, hogy az üveg nyakán diszkrét árcédula fityeg: 60 jüan, azaz körülbelül 1500 forint. Ha egy liter vízért a létező szocializmus egyik utolsó országában ennyi pénzt kérnek, az gyanút kelt, a minibárt kinyitva nyilvánvaló is lesz, hogy az árképzés valószínűleg a kapitalizmus elleni általános harc része lehet a turistákon keresztül. Egy doboz – egyébként iható –, 3,3 deciliteres helyi sör negyven jüanért kelleti itt magát ugyanis, holott a boltban átveréssel együtt sem adják drágában háromnál. Amikor egy öntudatos pillanatomban rákérdezek, hogy mégis hogyan képzelik ezt az 1300 százalékos árrést, a recepciós kifogástalan angolsággal pirít rám: Sir, ez egy ötcsillagos hotel. Ehhez kétség nem is fér, a sör attól még kétcsillagosnál nem jobb. De ha ők így, hát mi is kénytelenek vagyunk drasztikus módszerhez folyamodni. A bevált ellencsapás a következő: az ember este a legnagyobb lelki nyugalommal kiissza a minibárt, aztán reggel kiakasztja a „Ne zavarjanak” táblát az ajtóra, leballag a boltba, és önköltségi áron szépen visszatölt mindent. Ugyanez a teendő az ásványvízzel is, csak arra még az árcédulát is vissza kell akasztani. A recepción gyanakodnak, szólni azonban nem mernek.
Másik bolygó
A harmadik lecke úgy szól, hogy Európa és Kína nem egy bolygón található. Mindenhol láthatatlan szabályokba ütközünk, s ha áthágjuk ezeket, hiszen nem is tudunk róluk, magyarázat, eligazítás helyett csak elsöprő dühöt kapunk – még a mi szemünkben banális esetekben is. Pekingből 850 kilométerre délre, egy ötmilliós iparvárosban esett, hogy már az első vacsoránál sikerült magunkra haragítanunk a szálloda teljes személyzetét. Pedig csupán még két terítéket kértünk a nyolc személyre elkészített asztalra, magyarázva, hogy tízen volnánk mi itt, magyarok, s szeretnénk együtt vacsorázni. Amikor a fantasztikusan szép selyemruhába bújtatott, s addig hellyel-közzel mosolygós pincérlány végre megértette, hogy mit szeretnénk – angolul nem tudott, így kézzel-lábbal magyaráztunk – energikus mozdulattal utasította el kérésünket, és emelt hangon, kiabálva mutogatott a bolgár kollégák asztalára, ahol tényleg csak hatan ültek nyolc teríték mellett, hogy ott van még hely. Az ő szemében mi meg a bolgárok egyformák voltunk, fel nem foghatta, miért akarunk a nyolcszemélyes asztalnál tízen enni. Amikor meguntuk dühös topogását, és magunk húztunk oda plusz két széket, egyenesen a főnökét hívta. Ő is vicsorgott, végül azért valahogyan beadta a derekát, amit onnan vettünk észre, hogy nekiálltak feldobálni a vacsorát a mi renitens asztalunkra is – Kínában az a rendszer, hogy a kerek asztal közepén egy elforgatható üveglap található, erre teszik rá a tálakat, s aki szedni akar valamiből, kipörgeti magának. A reggelihez azután ismét csak nyolc terítéket kaptunk. Újravívtuk az előző napi csatát, győztesen, de amikor ennek ellenére legközelebb is nyolc teríték várt minket, ketten közülünk szó nélkül dezertáltak a bolgárokhoz.
Őrnagy elvtárs
Hasonló történetből minden nap megesett pár. Nem tudtuk eldönteni, hogy a mi egykori szocializmusunknál sokkal merevebb rendszer miatt ütjük-e meg állandóan a bokánkat, vagy eleve ennyire szabálykövetőek a kínaiak, de páran közülünk az NDK-t emlegették. Lehet némi igazuk, hivatalos kirándulásainkon például mindig volt velünk egy olyan fiatal férfi, akit soha senki nem mutatott be. Ő sem mondta, hogy kicsoda, mi meg nem kérdeztük. Jött velünk ide is, oda is, ült a busz végében abban a borzasztóan hivatalosnak tűnő civil ruhájában, és nem szólt semmit. Őrnagy elvtársnak hívtuk, ha beszéltünk róla – szegénynek, ha tudott magyarul, és nincs kizárva, hogy tudott, sokszor jó oka volt önmérsékletet tanúsítani.
A negyedik lecke csak annyi, hogy minden idegensége dacára, vagy talán épp azért, Kínában lenni remek dolog. Nem arról van szó önmagában, hogy az ember megmászhatja a Nagy Falat, bejárhatja a régi császárok palotáját és temetkezési helyét, vagy hogy együtt sodródhat az elképesztő méretű Mennyei Béke Tere százezres tömegével, hanem inkább arról, hogy mindeközben folyton eszébe jut, hogy „te jó ég, én tényleg Kínában vagyok”, s ezen aztán vigyorogni kell. Aki teheti, próbálja ki, milyen érzés.